Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

 
11.85 MB
2009-03-06 14:50:04
 
 

application/pdf
Nyilvános Nyilvános
868
1733
Rövid leírás | Teljes leírás (254.84 KB)

Cím: Nagykanizsa a szabadságharc alatt
Szerző: Cser József
Közrem.: Czupi Gyula (szerk.)
Szerz. közl: Cser József ; [szerk. Czupi Gyula]
Kiadás: Nagykanizsa : Czupi K., 2009
Eto: 943.9Nagykanizsa"1848/1849" ; 908.439.121Nagykanizsa
Tárgyszó: 1848/49-es forradalom és szabadságharc
Helyism. tárgyszó: Nagykanizsa ; 1848/49-es forradalom és szabadságharc
Szakjel: 943.9
Cutter: C 57
ISBN: 978-963-9782-06-8
Nyelv: magyar
Oldal: 134 p.


A könyv szövege:


1
Cser József
Nagykanizsa a szabadságharc alatt
2
3
Cser József
Nagykanizsa a szabadságharc alatt
Nagykanizsa 2009
Czupi
Kiadó
4
A kötet címéről:
A Zalai Közlönyben 1894 novemberétől 1895 márciusáig megjelent
sorozat a Nagykanizsa a szabadságharc alatt 1848–49-ben címet
viselte. A sorozat akkor véget ért és csak 1895 augusztusában
folytatódott, de akkor a címében már csak a szabadságharc második
éve szerepelt, így: Nagykanizsa a szabadságharc alatt 1849-ben. E
két változat miatt a címek közös részét választottuk kötetünk címéül.
A kiadást Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata
támogatta
Szerkesztette: Czupi Gyula
Technikai szerkesztő:
Czupi Veronika
Tábori Zita
ISBN 978-963-9782-06-8
Kiadja a Czupi Kiadó
8831 Nagykanizsa, Pityer utca 19.
www.czupi.hu
Készült a Kanizsai Nyomdában, felelős vezető Brenner Árpád
5
Zalai Közlöny 1894. november 10.
2. oldal, folytatás a mellékleten*
Előszó
Az 1848–49-diki szabadságharc nemzetünk történetében nevezetes
korszakot alkot. Méltó annak minden csekély mozzanatát a feledéstől
megóvni!
Dunántúl több város van, melynek azon idei múltja emlékezetes. Ezek
egyike Nagykanizsa, melynek 48–49-diki múltja méltó a megőrzésre!
Nagykanizsa – a vele egyesült, s mintegy tíz percnyire levő
Kiskanizsával – az ország délnyugati részén, Horvátországhoz közel
eső népes város, egészen ki volt téve a horvátlázadás okozta viharoknak
és Jelacic – Jellasics – betörésétől fogva nem sok nyugodt napja volt.
Örült, ha győztes seregünk tanyázott falai közt; hidegen tűrte a haza
elleneinek jelenlétét, de megragadott minden alkalmat, hogy gyűlölt
elleneinek árthasson, és a városból eltávolíthassa. Ez volt a mozgalmak
indító oka.
Én, korom miatt tényező nem lehettem, de a szemeim előtt lefolyt
jelenetek mélyen emlékembe vésődtek, s azokat soha, sohasem fogom
feledni!
A lelkes éljenek, a hős honvédek és huszárok seregei, a horvátok
betörése és kiűzése, a megrémült nép vad futása, a sebesültek és
haldoklók kínos jajgatása stb. elfelejthetetlenek előttem!
Ezen kívül az akkori hírlapok közléseinek, s az események
szemtanúinak, vagy tényezőinek elbeszélése nyomán írtam le ezen
adatokat. Élnek még sokan, kik az itt leírt eseményeket bővebben is
tudhatják, s olyanokat is tudnak, melyek itt nincsenek megemlítve.
Fogjanak tollat és közöljék! Hogy ama nagy napok emléke minél hívebben
maradjon meg az utódok számára és buzdítására!
* A szövegben igyekeztünk a mai norma szerinti központozást érvényesíteni.
A hosszú magánhangzókat is jelöltük. A c jelölésére használt cz-t csak a
családnevekben őriztük meg. Törekedtünk a települések és a történelmi
alakok nevét is a mai írásmód szerint szerepeltetni. Az írás eredeti megjelenéséből
fakad, hogy egy-egy „fejezete” több lapszámban, folytatólagosan
jelent meg. A megjelenés dátumát a cikk szövege előtt közöljük.
6
Március 15-ének ünnepe
1848. év márc. 19-én, vasárnap délelőtt néhány ember a kalapján nemzeti
szalagból csinált rózsát viselt. Akik a márc. 15-diki pesti eseményeket
még nem ismerték, csodálkozva nézték e szokatlan kalapdíszt. Egyik a
másikat kérdezte: „Mit jelent ez?”
Délre azonban általánosan elterjedt a pesti hír. Délután már nem csak
a fölnőttek viselték, hanem a gyermekek sapkáján is díszlett a nemzeti
rózsa. A divatárusnők alig győzték készíteni. Négy órakor a kanizsai
nemesek nemzeti zászlóval, s velök a sok nép a felső templom mellé
vonultak. Rögtönzött állványokról szónokok magyarázták márc. 15-diki
vívmányokat. Volt egetverő éljenzés!
Este az egész város fényesen kivilágíttatott. A városház díszletén:
Szabadság, egyenlőség és testvériség! fölirat pompázott. Éljenezve,
zeneszóval jártak az utcákon. Az emberek egymást polgártársnak
szólították Volt lelkesedés, volt öröm, volt vígság! Másnap a felső
templomban ünnepélyes hálaadást tartottak. Délben pedig a Korona
vendéglőben nagy lakomát csaptak.
1848. Március 19-én a március 15-én kivívott szabadságot
fényes kivilágítással ünnepelte Kanizsa.
(Cser József kézírásos „vázlatának” részlete a Budapesti
Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának „Bucsánszky Alajos Kis
Képes Naptára 1849-ik évre” című dokumentumából. A
cikksorozat további részei között olvasható kézírásos szövegek
is ugyaninnen valók. Ezúton köszönjük az intézmény
hozzájárulását a nagykanizsaiak számára oly becses
dokumentum közléséhez.)
7
Taródy Laci halála
Megrendítő, véres eseménye is volt az örömnapnak. A templom mellett,
jóval a hálaadás előtt megkezdték az örömlövéseket. Szokás szerint
volt elég ácsorgó, különösen deák, kik közül néhány a tarackokat segítette
tölteni. Taródy Laci, harmadik latin osztályba járó tanuló is egyik nagy
mozsarat töltötte meg. Az iskolába hívó pajtásnak pedig azt mondta:
,,Várjuk meg, mekkorát szól a mozsár?” Alighogy e pár szót kiejtette, a
másik pillanatban már nyílt szemekkel, hanyatt feküdt a földön és vér
folyt körülötte.
Az elsütött tarack tudniillik irtóztató dörrenéssel szétszakadt, s egyik
darabja fejének egész fölső részét leszakasztotta. Az agyvelő földre
ömlött, s egy pillanat múlva meg volt halva.
A téren néhány száz ember ácsorgott és ezen az egyen kívül másnak
legcsekélyebb baja sem történt. Valóban különös eset! ,,Hamar vizet,
ez a deák elájult!” kiabálják a mellette állók. De amint fölemelik –
látják a megdöbbentő valót. A város fényes temetést rendezett a véres
halállal kimúlt ifjúnak.
Akadtak mindjárt olyanok, kik ezt rossz előjelnek tartották. Aggódva
mondta az öreg Simoncsics Mátyás: „No, ha a szabadságnak már az
eleje is ilyen véres, hát még ezután milyen lesz ?” Valóban jól sejtett az
öreg!
Márc. 20-án a fölsőtemplomban, a megnyert szabadságért,
hálaadást tartottak. Az örömlövések közben egy mozsár-tarack
szétrobbant, s egyik darabja Taródy Laci, 3. latin osztályba járó
tanulót agyonütötte. A város fényes temetést adott neki. A
korona vendéglőben nagy lakomát csaptak.
8
Március 15-dike után
A következő napokban a városi tanács az alább olvasható föliratot
készítette az országgyűléshez és a következő kiáltványt intézte a
községek polgáraihoz:
Tisztelt Polgártársak!
Oly boldogság készül számunkra, minőt reményleni alig mertünk,
minőt nép még soha nem élvezett. A népek Istene dús áldást hintve
mosolyog reánk. Minden igaz magyar reszket örömében.
Ezen általános örömben, úgy hisszük, lelkesedéssel osztoznak
önök is. Hisszük, hogy óhajtásainkkal összehangoznak önök óhajtásai
is.
Miért is fogadják polgári, s testvéri részvéttel a hazához, jó királyunkhoz,
s Magyarország lelkes Rendeihez tisztelettel intézett örömünk,
hálánk, s óhajtásaink alá zárt nyilatkozatát, mint 13 ezer
polgár őszinte érzelmeinek hű tolmácsát.
Fogjanak velünk kezet a fejedelem, s Törvényhozó testület iránti
rendületlen bizalomban: a jó rend, a béke, az életbátorság, s vagyon
biztosság fenntartásábani buzgó törekvésünkben!
Mert boldogságunk mezeje csak ekképp virulhat fel.
És miként mi, úgy vigyék önök is minél előbb a trón, s az ország
Rendei elébe öröm- s hálaérzelmeiket és nemzeti boldogságunk- s
dicsőségünkre célzó óhajtásaikat. Hogy így a jelen, s utókor elmondhassa:
mily szeretettel, mily hálával, s mily bizalommal tud
viseltetni a magyar nép boldogítói iránt.
Jelszavunk legyen: éljen a király! éljen a szabadság! egyenlőség!
testvériség! éljen a rend! és a békesség!
Kelt Nagykanizsán. Március 20. 1848.
600 aláírással.
Szerető polgártársaik Nagykanizsa város népe nevében
Albanich Flórián városbíró.
Babochay János népszószóló.
Tóth Lajos, főjegyző.
9
Felséges Haza!
Érzelmeink örömtengerré változtak, mert a századok óta imádva
várt alkotmányos nemzeti szabadságunk, jólétünk, s boldogságunk
hajnala üdvöt mosolyogva dereng felénk, szívünknek minden húrját
egy boldogabb, s dicsőbb jövendő előérzete rezgi át.
Ugyanis tudomásunkra jött nemzetünk átalakulása, melyért
századok óta buzgó imádság epedez százezrek ajakán tudniillik
meg van alapítva és szentesítve a Sajtószabadság; mely szerint
szabad nemzethez illőleg mondhatja el kiki véleményeit.
A nemes és néposztály közt századok óta fennálló elválasztó-fal
ledöntetvén, közösen áldozik ezentúl mindenki a közboldogságért:
aránylag osztozik ezentúl mindenki mindennemű adó terheiben.
Meg van alapítva a felelős kormány, mely szíven viselve a haza
érdekeit, minden léptét a nemzet boldogságának szent célja felé
irányozandja.
Meg van alapítva, hogy az úrbéri viszonyok tökéletesen megszüntessenek,
s így a népnek lesz tulajdon birtoka, melyen verítékes
fáradalmainak édes gyümölcseit szabadon élvezheti.
Meg van alapítva a nemzeti őrsereg, mely nem zsoldért, nem fenyítéki
félelemből, hanem hazájáért, szabadságáért, önmaga s
kedves övéinek életéért mindig kész leend vérét ontani, életét föláldozni.
Meg van a népképviselet, s így annyi népmillió vágyai, s érzelmei
nem fognak a szív mélyébe temetve, napfényre nem jutható növényként
elhervadni.
Ezek azon megtestesült szent, igék, melyeknél kedvesebbet, örvendetesebbet
a magyarok Istene nem adhatott századok óta igaz örömet
nem ismerő magyar népének.
Nagykanizsa 13 ezer lakójának szívében a fönnebbiek megalapítása
által nyílt meg a szabadság örömeinek mennyei kapuja; e 13
ezer lakos lelkesülése, s magasztos, kéjsugarakban úszó arculata
mutatja: mily kedves a haza! mily becses a szabadság! mily kívánatos
a közboldogulás!
A szabad ég alatt, mint szabad honpolgárok összegyülekezénk,
s örömkiáltásainkra eloszlottak a fellegek, fényesen ragyogott
10
reánk a nap: miként eloszlott őseinktől öröklött nemzeti bánatunk;
miként kiderült szívünk és lelkünk ege! Örömérzelmeink tengerként
áraszták el egész lényünket, s legforróbb óhajtásaink karjaira
emeltük hazánknak mindazon rendületlen lelkületű fiait, kik bennünket
annyi vész és gyász után, a közboldogság paradicsomának
ajtajához vezettek; kik békés úton kivíták a nemzet függetlenségét
és szabadságát, mely nélkül a magyarnak nem lehet valódi
élete! s nemzeti lelkesedéssel, örömtől reszkető hangon kiáltottuk:
éljen az alkotmányos király! éljen a szabadság, egyenlőség, s testvériség!
éljenek hazánk apostolai! életök legyen áldott a menny minden
áldásával! emlékünk éljen még magyar él!
Igenis hazánk halhatatlan nagy fiai, kik annyi szirtek, s zátonyokon
át a hazafiúság szent buzgalmával nemzetünk élethajóját oda
vezérlették, hová apáink véres áldozatai el nem juttathatták: fogadják
13 ezer szabad polgárnak legszentebb hála s köszönet szülte
üdvözletét!
Az ország egybegyűlt Rendeibe helyezzük minden bizodalmunkat,
bennök központosulnak legédesebb reményeink, hogy a fönnebb
elsorolt pontokon kívül nagyszerűen tanúsított hazafiúi magasztos
lelkességökkel, az itt alább következő pontoknak diadalát is kivívandják,
s így nemzeti erőnket, jólétünket, boldogságunkat és
dicsőségünket örök időre megalapítandják.
Óhajtjuk ugyan is 13 ezerén, s velünk együtt, mint hinni szeretjük,
óhajtja még sok millió:
1. Az évenkénti országgyűlést Budapesten.
2. Óhajtjuk, hogy népképviselet törvényének kidolgozása első
legyen az országgyűlési teendők közül.
Zalai Közlöny 1894. november 17. 2. oldal
3. Óhajtunk minden vallás és polgári tekintet nélkül, minden
honlakosra nézve törvény előtti egyenlőséget.
4. Óhajtjuk, hogy az úrbéri viszonyok, ideértve a szerződéses
helyeket is, úgy szinte a regálék, papi tizedek minél előbb végképp
megszüntessenek.
5. Óhajtjuk a nemzeti bankot.
11
6. Óhajtjuk, hogy a katonaság esküdjék az alkotmányra, az
idegen katonák küldessenek ki országunkból, katona polgártársaink
pedig adassanak vissza hazánknak.
7. Óhajtjuk az esküdtszéket egyenlőség és képviselet alapján.
8. Óhajtjuk, hogy a politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
9. Óhajtjuk, hogy a papi javak nemzeti javakká fordíttassanak,
ezek jövedelméből a kisebb clérus sorsa javíttassék, a népnevelés
előmozdíttassék és egyéb közhasznú intézetek létesíttessenek.
10. Óhajtjuk, hogy a tanítói szabadság alkotmányos szellemben
megállapíttassék.
11. Óhajtjuk, hogy Erdély hazánkkal egyesüljön
12. Végre óhajtjuk, hogy a kis lotteriák eltörültessenek, s mint
ugyanannyi mételyei a szerény életreményeknek s munkaszeretetnek.
Ezek azon óhajtások, melyek teljesüléséért velünk együtt sok
millió polgártárs a bizodalom és tisztelet legforróbb érzelmeivel
járul a haza és a közboldogság szeretetétől lángoló Ország Rendeihez.
Fogják polgártársaik bizodalmas hajlamait magasztos részvétökkel!
Óhajtásaink létesítésével oly nap fog Hunnia egén támadni,
melynek ragyogása Kárpáttól le Adriáig átjárja a szíveket,
melynek éltető melegétől kivirágzik közszabadságunk nemzeti nagy
fája, s a gyümölcsből, mely e fáról hull, égbe emelő kéjt szí minden
magyar! Mely fának minden ágain édes gyönyörre olvasztva zeng
a magyar nép dicsőségének elnémíthatlan csattogánya!
És valamint polgártársaink szívében, úgy Magyarország történetkönyvében
örök betűkkel lesz vésve nevük, emlékük, áldásuk és
dicsőségök!
Ezek után magunkat s óhajtásainkat hatályos pártfogásukba
legmélyebb tisztelettel ajánljuk.
Magyarország egybegyűlt Rendeinek, Nagykanizsán, Mártzius
20. 1848.
600 aláírással leghívebb s legkisebb szolgái Nagykanizsa
város népe nevében
Albanich Flórián városbíró,
Babóchay János népszószóló,
Tóth Lajos főjegyző.
12
A kétfejű sasos címereket a boltok fölött és a királyi sóháznál egy
éjjel bemeszelték. A tulajdonosok kénytelenek voltak levetetni, vagy
beföstetni a csodamadarakat, nehogy újabb meszelést kapjanak.
A régi, királyi sóház körül – jelenleg posta- és távirdahivatal –
feketesárga korlát húzódott, melyet nemzeti színre föstöttek.
A városház erkélyére minden vasár- és ünnepnapokon két nemzeti
zászlót tűztek ki. A sok időn át mellőzött magyar címer és színek újra
régi jogaikba léptek.
A honvédelem szervezése
Az 1848. évi XXII. törvénycikk elrendelte a nemzeti őrsereg fölállítását,
hogy a személy- és vagyonbiztonság, a csend és béke védelmét teljesítsék
és a megnyert szabadságot megőrizzék.
Kanizsán siettek a törvénynek eleget tenni és megalakították a nemzeti
őrsereget. Kezdetben oly nagy volt a lelkesedés, hogy még az öreg
emberek is eljártak gyakorlatra. De mikor tapasztalták, hogy ez mégsem
az öreg csontnak való mulatság: abban hagyták. Mondták is ám aztán
az ifjabb nemzetőrök: ,,Bátyám! ez az élet minket illet, nem a régi
öregeket. Maradjanak csak otthon, majd elvégezzük mi a többit.”
A gyakorlatokat, kezdetben két helyen is tartották. Egyik csapat a
piactéren, a másik a felső templom mellett gyakorolta magát. Utóbb a
két csapat egyesülve a templom mellett tartott gyakorlatokat.
Egyenruhájuk: búzavirágkék atilla, fekete zsinórzattal és hosszas
óngombokkal; szürke nadrág, az oldalán végig futó vörös zsinórral;
sötétzöld sapka, piros sujtás beeresztéssel és elől nemzeti rózsával,
melynek közepén N. Ö. betűk voltak kivarrva. Fegyvere eleintén
mindenkinek saját puskája, utóbb szuronyos fegyver.
De a legtöbb nemzetőrnek nem volt ilyen egyenruhája. Csak rendes
ruhájában, zöld sapkával, vagy vászon zubbonnyal, nadrággal, hideg
időben katonaköpennyel ellátva vett részt a teendőkben.
A kanizsai nemzetőrök több ízben kiállották a tűzpróbát, s bátran
kockáztatták életöket a hazáért, ha az ellenségnek árthattak.
Akik a nemzetőrök közül még élnek, közöljék bajtársaik neveit és
egészítsék ki a hiányos névsort, melyet közlök. A kanizsai nemzetőrök
megérdemlik, hogy neveiket megörökítsék!
13
Kanizsai nemzetőrök
Ábrahám Károly, Bay György, ifj. Benczik József, ifj. Brunner József,
százados, Búvári János, Bolf János, Czenek József, Czinderits Ferenc,
Czupi N., Darás Farkas, ifj. Fischer Alajos, Fesselhoffer József, Gudentz
Vilmos, Gudlin Ferenc, Harsai József, Horvát Imre, Horvát János, Imrei
István, Ják Károly, Kráus Vilmos, Kolarics János, Klávz Boldizsár, Koch
Gotlieb, Leber József, Mártinkovics Károly, százados, Matkovics Ferenc,
Major József, Nagy Károly, Plánder Ferenc, Pávics József, Radakovics
Károly, Rottman György, Rózsa Ferenc, Slechta N. dobos, Tóth Lajos,
Zernek Lajos, Zab József. Összesen 37.
Amint a hazát fenyegető veszélyek nőttek, a magyar kormány is tíz
zászlóalj honvédet állított. Az első zászlóaljat a drávai sereghez rendelték.
Július 6-án érkeztek Kanizsára, Lázár őrnagy vezérlete alatt. A
nemzetőrök eléjök mentek és a városon kívül fogadták. Képviselve
volt a zászlóaljban a gr. Zichy és gr. Szécheny család is. Túlnyomólag
művelt ifjak voltak. Szállást magánházaknál és a gymnasiumban nyertek.
Kanizsán és a közeli falukban voltak az Ernő és Wasa sorkatonák.
Volt még 14 ágyú is német tüzérekkel. A szomszéd falvakban Miklós
huszárok is tanyáztak.
Ezek képezték a drávai hadsereg zömét.
A véderő feje kezdetben Ottinger vezérőrnagy volt. De gyanús,
kétszínű viselete miatt állásától megfosztották, s utódja a magyar
alkotmányra esküt tett gr. Teleky Ádám vezérőrnagy lett. Királyi biztos
az erélyes Csány László volt.
A barátok zárdájában több szobát katonakórháznak rendeztek be;
valamint a temetőhöz közel levő, s jelenleg katonaraktár és laktanya is
kórházak voltak. Ez utóbbiak padlásán készítették a töltényeket is.
Belgiumból puskákat hoztak, melyekkel a nemzetőröket fölszerelték
A városház emeletén, egyik nagyobb szobában a csizmadiák szabták a
szükséges bakancsokat és csizmákat. A magyar bankó ércalapjára
gyűjtést rendeztek. Vetélykedve siettek a férfiak és nők adományaikkal.
Sokan készpénzt adtak. Mások ékszereiket vagy más arany, ezüst
tárgyaikat áldozták e célra. Ismét voltak, kik marhát, gabonát adtak.
14
Mindenütt sürgés-forgás, lázas tevékenység uralkodott. És lelkesedés,
jókedv, s bizalom a jövőben. Mintha csak a légben szállt volna mindenfelé
a szabadság tüze, hogy mindenkit: öreget, ifjút szent lángra gyújtson!
Követválasztás június 15-én és 27-én
A megye központi választmánya a képviselők választására jún. 15-ét
tűzte ki.
A kanizsai kerületben három jelölt volt. Babóchay János ügyvéd, a
kiskanizsaiak kedvelt embere; a másik Bója Gergely, a kanizsai
tanítóképezde jeles tanára és Chernél Ignác, a Batthyány uradalom
ügyvéde.
A kiskanizsaiak Babóchay hívei voltak; Bója pártolói városiak és
leginkább falusiak; Chernel emberei majdnem mindnyájan falukról
kerültek.
A barátok temploma előtt ejtették meg az első népképviselő választást.
A szavazatszedő bizottság bábossátor alatt helyezkedett el. Körülötte
néhány pandúr őrködött. A választók közt itt, ott fegyveres nemzetőrök
járkáltak, hogy rendet tartsanak.
Délután egy óráig a legszebb rendben folyt a szavazás, de akkor
véres verekedés támadt és Bója hívei közül sokan megsebesültek.
Június 15-én volt az első követválasztás. Jelöltek: Bója Gergely,
a kanizsai tanítóképző tanára, Babóchay János ügyvéd és
Chernel Ignác uradalmi ügyvéd. A választáskor véres verekedés
támadt, három ember a kórházban, kapott sebeiben meghalt
15
Három falusi ember a súlyos sérülések következtében a kórházban
meg is halt. Az áldozatok keresztjeire ráírták: „A követválasztás halála”.
E három kereszt évek múlva is ott állott a temetőben, mint emléke a
véres követválasztásnak.
Megindították a nyomozást, s napokon át tartott a vizsgálat.
A ,,Pesti Hírlap” 1848. évi júl. 1-én megjelent számában egy elkeseredett
polgártárs így nyilatkozott a választásról: ,,Fájdalom! Nem
mindenütt mutathatjuk fel a rendszeretetnek és békés magaviseletnek
azon magasztos példáit, melyeket a civilizált külföld választói
szabnak előnkbe. Sőt még nagyobb fájdalom! – éppen legcivilizáltabbnak
lenni kellő városunk volt oly kicsapongásoknak színhelye,
melyek még az ólmos botok fénykorában is sokallhatók voltak.
Értem Kanizsát. Hol míg a Chernel Ignácot követéül óhajtó párt
magát úgy viselte, mint mások jogát tisztelő polgárokhoz illik: a
másik két jelöltnek emberei egymás közt véres jeleneteket idéztek
elő. Azonban ne foglaljanak el tért neveik a hírlap hasábjain. Mi
nem érdemesítjük őket neveik kinyomatására, mert kik gyilkolásra
engedik elfajulni a legszentebb jog gyakorlatát, azoknak nevei
foglalhatnak helyet az igazságügy miniszterhez felküldendő rabok
sorozatában, de nem hírlapok hasábjain, melynek most más
feladatuk van, mint herostratusi tényeket regisztrálni. A 3 ember
élete elvesztéseig ment féktelenkedés a követválasztási elnököt
kényszeríté a választás elhalasztására.”
A második választás június 27-én a felső templom mellett folyt le. A
Wasa gyalogok az egész tért körül állták, s a választóktól a botot, fokost
stb. elszedték. Délután Babóchay visszalépett. A választás alkonyattájban
minden baj nélkül véget ért és követté Bója Gergelyt választották meg.
Június 27-én új választás volt, s Bója Gergely lett a követ.
16
Zalai Közlöny 1894. november 24. 2. oldal
A nagy- és kiskanizsai választók névsora 1848-ban
Ábrahám János eszterg., Ábrahám Károly asztal., Álmos József takács,
Ánek György földm., Ánek József földm., Áts József földm., Áts János
földm., Áxenti György kereskedő, Ábsinger József tímár, Albanich
Flórián sütő, Anda József földm., Anhoffer József fazekas, Andri Mihály
földm., Andri Márton földm., Andri József földm., Aner János borbély,
Auer József, Bábek József földm., Babóchay János ügyvéd, Babics
József lakatos, Bai László földm., Bai József földm., Bai György lakatos,
ifj. Bai József földm., Bai Ferenc földm., Bali József földm, Balog János
földm., Balás Lajos csizmadia., Bandér György földm., Baráth Márkus
szűcs, Barbély József földm., Barbély Ferenc földm., Barbély István
földm., Bagonyai János földm., Bahonek Márton földm., Bartók György
földm., Benedek Pál, Benedek Ferenc szűcs, ifj. Benedek Ferenc
csizm., Benedek József, Benedek György, Bencze János földm., Bencze
Ferenc fazekas, ifj. Bencze György, Bencze György, Benczik József
sertéskeres., ifj. Benczik József mészáros, Beck Kristóf, Belső Ferenc,
Benkő Mihály szabó., Bernát Gáspár mérnök, Bernándits Ferenc szabó,
Békefy Károly ispán, Betyár György földm., Bója Gergely tanító kép.
tanár., Baá György földm., Baá János földm., Bognár István, Bognár
József, Bolf Ferenc kőműves, Bolf István kőműves, ifj. Bolf János
kőműves., Bolf József, ifj. Bolf Ferenc, ifj. Bolf György, ör. Bolf György
földműves, Bolf Ferenc földműves, Bolf János földm, Bolf György
földm., Bowics József szíjártó, Bózsek Miklós csizmadia, Bödi János,
Bőrdolmányos Antal, Bőrdolmányos György, Blümlein Frigyes
vendéglős, Bregovits János, Brunner Mátyás ácsmester, Brunner József
ácsmester, Budai János asztalos, Budai József, Buncom János földm.,
Búvári János takács, Chinorány Boldizsár postamest., Chernel Ignác
ügyvéd, Christián József földműves, Christián György, Christián Ferenc,
Csanádi János, Csányi János takács, Cser József szűcs, Csepka József,
Csernics János csizm., Csondor János, Cápáry István varga, Csizmadia
Ferenc varga, Csizmár Antal szűcs, Cémér János, Czigány József
szíjártó, Cinderics Ferenc puskás, Cifra János földm., Cimmermann
Ferenc kertész, Dávid István esztergályos, Darás Farkas ügyvéd, Datler
17
János asztalos, Dávidovics József földm., Dávidovics János, Dávidovics
Antal, Dávidovics György, ör. Dávidovics János földm., ör. Dávidovics
György, ör. Dávidovics József földm., ör. Dávidovics Ferenc, ör. Dani
József földm., ifj. Dani János földm., Dani József földm., Dervarits
Vendel földm., Dervarits Tamás földm., Dómján József, Draskovics
András földm., Ékes István kádár, Ebertein János mészáros, Edelhoffer
Pál cipész, Ecetes György földm., Erlinger György nyug. katonatiszt.
Eötvös Ferenc földm., Eötvös József, ifj. Eötvös József, Eötvös János
földm., ifj. Eötvös Ferenc, ör. Faics Ferenc földm., Faics József, ifj.
Faics János földm., ör. Faics János, Faics János, Faics György tanító,
Fakertész Lipót, Farkas György, Farkas Imre, Farkas Ferenc, Farkas
István, Fekete Antal, Fekete Ferenc földm., Fesselhoffer József
kereskedő, Fischer József nőszabó, Fischer György kőművesmester,
Fischer Alajos kőmüvesmest., Flumbort József földm., Flumbort György,
ifj. Flumbort György földm., Flumbort János, Forster Samu sörfőző.,
Fokovce Mihály asztalos. Fridrich József csizmadia, ör. Furdán József
földm., ifj. Furdán József, Fülöp János, ör. Fülöp József, ifj. Fülöp György,
ör. Fülöp János, Fülöp Antal, Fürst István földm., Gaál György csizm.,
Gábor József, Gábor Ferenc, Gáspár György, Gáspár Mihály földm.,
ifj. Gáspár János, ör. Gáspár János földm., Gerencsér György mészáros,
Gerencsér Ferenc mészár., Gerócs János csizm., ör. Gerócs József, ifj.
Gerócs József, Gerdenics Ferenc földm., Gerdenics Imre.
Zalai Közlöny 1894. december 1. 2. oldal
ör. Godinek János, Godinek György földm., ifj. Godinek János, ör. Godinek
György, Godinek János, Godina Antal földm., ifj. Godina József, ör.
Godina József, ifj. Gozdán József földm., Gozdán György földm., ör.
Gozdán József, Gozdán László, Gozbán Ferenc, Gozdán János földm.,
Góber József, Gödörházi György szűcs, Gödörházi István szűcs. Görcsi
János, Grádicski József szűcs, Grecs Antal cipész, Gregorics Gáspár
csizm., Gregorics Boldizsár csizm., ifj. Gudlin Ferenc asztal., ifj. Gudlin
György, őr. Gudlin György földm., Gudlin György, ör. Gudlin Ferenc,
Gudlin József földm., Gudlin Ferenc, Gudlin János, ifj. Gudlin György
földm., ör. Gudlin Antal, Gudlin Ferenc, Gudlin Antal, Gudinek András,
Gyurics György földm., Háry István takács, Halis Ferenc földm., Halvax
18
József cipész, Hajdú József földm., ör. Hajdu József, Harsai József
csizm., Haragos Mihály borbély, Hauser János keresk., Havaits Imre,
Hajdu János, Hajdu Ferenc, Hartmann Ferdinánd állatorvos, Hegedüs
József ügyvéd, Hegedüs Károly kovács, Hegedüs Ferenc, Hermán
Lajos szűcs, Hergovits József szűcs, Herbst Adolf kasznár, Herjávecz
Ferenc földm., Hollósy József ügyvéd, Horváth Antal csizm., Horváth
Mihály ügyvéd, ör. Horváth Mihály, Horváth Ferenc, Horváth Imre
asztalos. Horváth Juhász Ferenc mészáros, Horváth György, ifj. Horváth
Ferenc, ör. Horváth Ferenc, Horváth István, Horváth László, Horváth
József, Horváth János ügyvéd, Horváth János, Horváth István, Horváth
József csizm., Horváth János, ifj. Horváth György, Horváth József,
Horváth János, ör. Horváth István, Horváth József, Horváth István,
Horváth Ferenc csizm., Horváth József, ör. Horváth György, Horváth
János, ifj. Horváth József, Horváth János, Hobor Ferenc földm., Hobor
József.
Zalai Közlöny 1894. december 8. 3. oldal
Horváth József, Horváth János, Hosszia György szabó, Igri József, Ihász
László, Imrei Ferenc takács, Imrei István szűcs, Imrei György városhajdú,
Imrei Antal, Imrei István, Imrei József, ifj. Imrei Antal, Imrei
János, Istiff József földm., Jocsits György csizm., Jocsits László csizm.,
Jándrosecz János földm., ör. Jámbor István, Jámbor Antal földm., Jámbor
István takács, Jámbor János, Jáck Frigyes bádogos, Jakopovics Péter
csizm., Jakoponecz Antal, Jankovics Bódi, Johánesz József, Juhász
György orvos, Kálovits István földm., ifj. Kálovits József földm., Kálovits
László földm., Kálovits Ferenc földm., Kálovits József földm., Kamenár
Miklós csizm., Kamenár István csizm., Kárlovits József, ör. Kárlovits
György, Kárlovits István, Kárlovits György, Kárlovits Ferenc, ör.
Kárlovits István, Kászner János sütő, Kaán, Ferenc kereskedő, Kaán
Vilmos ügyvéd, Kaán Károly ügyvéd, Kaschán József posztónyíró,
Kellerman Antal takács, Kerkai József kovács, Kirner Mihály takács,
Kiss János, Kiss Mihály, Kiss Ferenc földm., ör. Kiss János, Kiss József
gombkötő, ör. Kiss István. Kis István, Kis Mihály csizm., Kirchmayer
György állatorvos, Klauz József földm., Klauz Boldizsár asztalos, Klacz
Ferenc csizm., Klein János rézműves, ifj. Knauz Ferenc takács, Knauz
19
János földm., ör. Knauz György földm., Knauz György földm., ör. Knauz
János földm., Koch Gottlieb asztalos, Koch Mihály ügyvéd, Koch Ferenc
földm., Kolongya Mátyás csizm., Kolongya György szűcs, Kolongya
Ferenc, Kocor László szűrszabó, Kohán József földm., Kollárics János
cipész, Kontó Mihály, Kosányi Tamás posztónyíró, Kostnyák Jakab
földm., Kotnyek György földm., Kovács György, ör. Kovács Mihály,
Kovács István, Kovács Mihály, Kovács László, Kovács Ferenc, Kozary
Imre megy. tisztviselő, Kosek János. Král János nőszabó, Kraus Vilmos
késcsináló, Kreut Ádám lakatos, Krenusz István földm., Kreuter János
sütő, Kurma György, Kusner Ferenc földm., Kusner György, Kusner
Vendel, Lábai János, Laki János. Laki Ferenc, Laki József, Lakatos
György, Lengyel György, Lengyel Ferenc, Lesziák József varga, Liplin
János, Lulek János, Máninger József eszterg., Márkovits György szűcs,
Márkovits Ferenc csizm., Márton Ferenc szabó, Mátyás Pál földbirtokos,
Máté Mihály, Máté József, Máté Ferenc, Mayer Ferenc ács, ifj. Mayer
József ács, Makovszki János szabó, Málek György földm., Málek József
földm., Málek Ltszló földm., Major János földm., Major József földm.,
Major Mihály, Magyar József csizm., ifj. Magyar János, Magyar János,
Magyar György fazek., ör. Magyar József, Mantuánó Rudolf
kéményseprő, Masznyák György csizm., Masznyák János csizm.,
Mártinkovits Károly ügyvéd, Maratits György szűcs, Mártinecz Imre
földm., Mártinecz János földm., Marics József, Mártinék József földm.,
Matkovits Antal csizm., Matkovits Ferenc lakatos, Metz Ferenc, Metz
József, Meskó Imre földm., Merzsa József, Mikó Ferdinánd, Mikó József
földm., ör. Miley József földm., Miley József földm., ör. Miley József
földm., ör. Miley György földm., Miley Ferenc földm., Miley József
földm., Miley Antal, Miley János, Miley György, Mihálec György,
Mihálecz János, Michel Ignácz köteles, Minich József szabó, Minzárt
József, Modrovics György szűcs, Moyzer József, Molnár József csizm.,
Mukary József, Mukary Sándor, Nagy János, Nagy Károly szabó, Nagy
József, Nagy Ferenc mészáros, Németh János szűcs, Németh László,
Németh János ügyvéd, Németh József, ör. Németh János, Német János.
Nemes Mihály számtartó, Nemcsics Ignác gombk., Nenstadl Jakab
nyerges, ifj. Nucsecz János, Novak Ferenz csizm., Nováczki Imre,
Novákovics József keresk., Nucsecz János csizm., Ország Ferenc, Pápai
János.
20
Zalai Közlöny 1894. december 15. 1. és 2. oldal
Pávics János kőműv., Pávics József kőműv., Palanec János, Papp
József kovács, Periák József, Péter János asztal., Perkó György, Perók
János takács, Perger József, Perger Károly szitás, Pecsics János csizm.,
Pecsics Ferenc fazekas, Pecsics József, Petrovics István csizm., Pex
Antal szűcs, Pfaff József sütő, Pintér Ferenc, Pintér János takács, Pintér
György, Pint György, Piller József ács, Pirovics Károly ügyvéd, ifj.
Plánder József földm., Plánder György kovács, Plánder József földm.,
Plánder János földm., Plánder György földm., ör. Plánder József, Plánder
János, Plánder Ferenc ügyvéd, ör. Plánder István, Plánder János földm.,
Plánder Ferenc, Plánder Antal földm., ör. Plánder János, Plichta Mátyás
keresk., Polai László földm., Polai János, ör. Polai László, Polai György,
Polák Ferenc keresk., Pongrácz József, Pongrácz Ferenc, ör. Pongrácz
József, Popovics Sándor keresk., Poterpács Ferenc, Poszávec János
takács, Poszávec György takács, ör. Pukmon József földm., Pukmon
János földm., ifj. Pukmon József földm., Puer János csizm., Puer József
csizm., Rác Antal fésűs, Radakovits Károly csizm., Rédl Márton
asztalos, Ritter András tiszttartó, Robán Ferenc fazekas, Robán György
szabó, Rogel Ignác, Rosman György, Rozum Sebestyén, Rózsa József
szűcs, Rózsa Ferenc szűcs, Rupánovics Pál disznókeresk., ör. Sásvári
József földm., ör. Sásvári János földm., ifj. Sásvári János földm., Sáffer
György, Salamon Zsigmond ügyvéd, Szandveber József asztal., Sárec
József csizm., Sebők Antal, Sebestyén Ferenc szűcs, Sebestény József,
Simon Márton gombkötő, Sipek Ferenc csizmadia, Sipek György, Sipos
Ferenc szabó.
Zalai Közlöny 1894. december 22. 1. és 2. oldal
ör. Sipos György, ifj. Sipos György, Szommer János asztal., Sudár János
földm., Simán Ferenc, Schvelecz János lakatos, Schvalm Mihály,
Schvarc Ferdinánd gombk., Smodics András szűcs, Smodics Ferenc
csizm., Smodics János, ör Smodics János, Smodics György, Smodics
Mihály, Sneff János takács, Sneff Ferenc, ör. Sneff János, ör. Sneff
Ferenc, Snidár György földm., Spánier Ferdinánd keres., Stáncsikovics
21
Gergely csizm., Starasincsics János bábos, Stelcer János, Stelcl József
építőmest, Stefán Válent kőműves, Steszlin Ferenc földm., Stimpfl
Ferenc kádár, Strober György, Strobel István, Strukker György szűcs,
Svastics János ügyvéd, Szabó István, Szabó László, Szabó Mihály, Szabó
János, Szabó Ferenc, Szalai József műtakács, Szarvas János takács,
Szép Károly gyógyszerész, Szépe József szűcs, Széger János, Szeidl
János eszterg., Szedlmayer Ferenc, Szedlmayer Antal, ör. Szekeres
Ferenc, Szekeres Ferenc, Szerecz József, Szerec Imre, Szerdeli József,
Szerdeli Ferenc, Szilajka György földm., Szilajka János földm., ör. Szilajka
János földm., Szimerl József, Szívós Ferenc szűcs, Szokol János kovács,
Szokol József, Szokol György, Szollár István, Szollár György, Szűcs
József szabó, ifj. Szücs József sütő, Szlávec Ferenc, Szvecz Imre, Tálosi
László földm., Tánczos Gergely szabó, Tárnok Alajos ügyvéd, Takács
István, Tandor Mihály szűcs, Taródi László köteles, Teodorovics György
kereskedő, Tersánczky József orvos, Tikos István, Tislér József szűcs,
Tislér István, ör. Tislér József, Tislér Ferenc, Tislér György, Tiszai László,
Tiszai József, Tiszai István, ör. Tiszai József, Tiszai János, Tiszai Ferenc,
Tomsics János csizm., Tomsics Ferenc, Tomosics József, Tomosics
Ferenc, Toplák Pál csizm., Tollár János, Tollár Ferenc, Tóth Lajos
ügyvéd, Tóth Miklós szíjártó, Tóth Ferenc csizm., Tóth Mihály csizm.,
Tóth János, ifj. Tóth Mihály, Tuboly Ferenc szűcs, Turkovics György
csizm., Török András, Török Ferenc, ör. Török Ferenc, Török István,
Török József, ifj. Török Ferenc, Turek Ferenc szűcs, Then György
kovács, Traupmann Lajos orvos, Trebicser József ötvös, Trippámer
Károly keresk., Trippámer Gyula keresk., Trojkó János csizm., Trojkó
Mátyás csizm., Ulrik György fazekas, Unger Ferenc cipész, Unger
József szabó, Vágner Ferenc, Vágner Ignác rézműves.
Zalai Közlöny 1894. december 29. 1. és 2. oldal
Vákánd János korcsmáros, Vadász József, Vadász György, ör. Vadász
József, Vajda József szűcs, Vajda Ferenc, ifj. Vajda József, ör. Vajda
József, Vajda Antal, Vajda János, Vajda József, Wajdits János
könyvkereskedő, Wajdics György szabó, Vajai Lajos szállásmester, Varga
22
Mihály, ör. Varga József, Varga Ferenc, Varga János, ör. Varga György,
ifj. Varga György, Varga Penic György földm., Varga Bökk József,
Varga György, ifj. Varga József, Varga János, ör. Varga Ferenc, Varga
József, ör. Varga János, ifj. Varga János, Vass István takács, Vass
József takács, Véber László, Véber György, Véber Pál, Vékási Mihály
földm., ör. Verbovec György földm., Vidovics Márton, Vidákovics
Ferenc bábos, Vigh József takács, Vigh Pál takács, Vimmer Ferenc,
Vindis Jakab fuvaros, Viola József kádár, Virág Ferenc csizm., Virág
József, Virth Károly szappanos, Vellermann János nyerges, Vörös József
cipész, Vörös József kovács, Wlassics Antal ügyvéd, Wlassics Eduárd
ügyvéd, Vláhek Mátyás csizm., Vusztl Alajos könyvkötő, Zernek Lajos
mérnök, Zotter Ignác.
Nemzetőrök vonulása a Drávához
Horvátország felől napról napra jobban borult. Benn az országban az
illírpárt erőszakoskodott, s aki nem tartott velök, aki nem hódolt az illír
szellemnek: azt üldözték, bántalmazták. Sok igaz érzelmű horvát
hazafinak menekülni kellett. Eljöttek a közeli határvárosokba, Kanizsára,
Szombathelyre stb. hol tárt karokkal fogadták az üldözötteket. Kanizsán
is 6–8 férfi tartózkodott, kik csak a horvátok betörésekor távoztak.
Jellasics lázadása miatt, a magyar kormány a fenyegetett Dráva
vonalhoz nemzetőröket rendelt, kiknek nagy része Kanizsán ment
keresztül. Az átvonuló nemzetőrök a helyben tanyázó honvédek,
sorkatonák, tüzérek 14 ágyúval, s a falukból belátogató huszárok, harcias
külsőt adtak a városnak.
Július 6-án az első honvéd zászlóalj Lázár őrnagy vezénylete
alatt Kanizsára jött és állandóan ott maradt. Július 6-án a
kapornaki járás nemzetőrei Kanizsán át a Drávához vonultak.
23
Július elején jöttek a kapornaki járás nemzetőrei, Sümeghy Ferenc
főbíró vezérlete alatt; a tapolcaiakat Varga Lajos főbíró vezette; ezeket
követték a Szántó járásbeliek, élükön Bogyay főbíróval és gr. Batthyány
Károly 300 nemzetőrrel. Kanizsán tették le az esküt, azután indultak
tovább.
A kapornakiak többnyire kék gatyát viseltek; a tapolcaiak és szántóiak
egyenruhások. A nyári egyenruha állott: vászon zubbonyból, a gallér
elején vörössel díszíve; vászonnadrág, oldalán vörös zsinórral. A sapka,
mint a kanizsai nemzetőröké.
Csekély kivétellel dárdával és egyenesre ütött kaszákkal voltak
fölszerelve.
A tágas piactéren tartottak fölöttök szemlét Csány László és Ottinger.
Csány lelkesítő beszéddel buzdította, tüzelte a nemzetőröket. De nem
csak szóval, hanem a következő, kiáltvánnyal is serkentette a népet a
fenyegetett haza védelmére.
Zalai Közlöny 1895. január 5. 1. és 2. oldal
Baranya. Somogy, Tolna, Vas: Veszprém és Zalavármegyék
nemzetőri őrseregeihez.*
Magyarok!
A haza, felséges királyunk koronájának legszebb gyöngye veszélyben
van, – veszélyben, melyet csak fiai lelkesült bátorsága
háríthat el.
A szabad magyar földnek szabad polgára, társatok és testvértek,
ki már vérzett a hazáért, hirdeti a vészt.
Honunk kebelébe a fölzendült rácok Bács és Torontál megyékben
megkezdték a harcot, és ontják a polgári vért. – Horvátországban
is lobog a pártütés véres zászlója, és nemzetünk kiirtására törekszik
a vakmerő ellenség.
*Ezen fölhívás Pécsett nyomatott a lyceumi nyomdában.
24
Magyarok! ha gyáván, védetlenül, becstelenül nem akarunk eltűnni
a nemzetek sorából, fegyvert kell ragadnunk, – fegyvert, de
nem horvát rokonaink ellen, kiknek elődei századok vérzivatarai
közt, mint bajnokok, s bajtársak küzdöttek velünk a csata térein,
hanem azon rakoncátlan szerencsevadászok ellen, kik külcimboráikra
támaszkodva, széttépték a törvényes kapcsolat szent kötelékeit.
Magyarok! nemzetőrök! a haza, királyunk koronájának legszebb
gyöngye veszélyben van, azért fegyverre, hazánk védelmére.
Célja legyen a nemzeti őrseregnek országunk őshatárainak megvédése,
s a polgári háborúnak eltávolítása, mi nem foglalni, csak
őseink hazáját megvédeni akarjuk – mi nem más nemzeteket letiporni,
csak nemzetiségünket fenntartani óhajtjuk.
Nem magyar az, hűtlen az, ki királya, kormánya és tisztviselőinek
fölszólítására a nemzeti őrsereg soraiból elmarad.
Magyarok! nem csalódhatom bennetek, ha vitézségtekre számolva
azon biztos reményt táplálom keblemben, hogy a hazát meg fogjuk
menteni.
Azt mondják, a szabadságot könnyebb kivívni, mint a kivívottat
fenntartani – mi kivívtuk azt, mutassuk meg, hogy lelkesülésünknek
azt fenntartani is könnyű leszen.
Magyarok! a haza, királyunk koronájának legszebb gyöngye
veszélyben van, de van bíró a felhők felett, honunk védelmében
segítni fog bennünket a magyarok Istene!
Kelt Nagykanizsán, július 15-én, 1848.
Csány László,
királyi biztos.
A következő oldalon látható dokumentum – és még további három – a HM
HIM Hadtörténeti Múzeum, Plakát- és aprónyomtatványtár gyűjteményéből
való. A fotókat készítette: Szikits Péter. Eredeti méret: 38.2 x 24.3 cm.
25
26
És a fölbuzdult nép – a fóti ének dallamára – vígan dalolta Székács
Pál készítette
őrsereg dalá-t,
Országos hadi nemzetőr a nevem
Ezt a nevet becsülettel viselem.
Fizetésem nyolc karajcár ezüstpénz.
Úri mód megél abból egy közvitéz.
Nem kell nekem : rechts-um, kerd-euch, abmasir!
Ha ezt hallom, a lelkem is csak úgy sír,
Mondja meg csak magyarul, hogy mit akar,
Meg is érti, meg is teszi a magyar.
Csak úgy önként álltam a zászló alá,
Kedves hazám szeretete vitt reá,
Bár a golyó, mint a zápor úgy esik,
El nem hagyom utolsó csepp véremig.
Egy Istenem, egy életem, egy hazám,
Országom a félvilágért nem adnám!
Nem is veszi azt el tőlünk semmi rác.
Orosz, illér, sokác, s holmi Suplikác.**
A hazának, a királynak esküvénk,
Cudar ember, ki megszegi esküjét!
Jó ember a mi királyunk Ferdinánd,
Magát, trónját védelmezzük egyaránt.
Azt beszélik oda künt és oda lent,
Hogy a magyar napja már nyugodni ment.
Rajta aki lelketek van, rajta hát!
Majd megválik, ki issza meg a torát?
**A rácok vezérének neve, utóbb rác vajda lett.
27
Kinek vétett ez a mi jó nemzetünk?
Hogy annyian törekednek ellenünk.
Áll Buda még! él a magyar Istene!
Ellenségünk megpukkadhat mérgibe.
Seregünknek apraja, mint örege,
Azon szent fogadást vette szívébe;
Még az Isten erőt egészséget ád,
Ránk ugyan nem vet, de senki rabigát!
Csak magában Zala vármegyében 24000 nemzetőr volt összeírva.
Mikor negyedrészét fegyverre szólították, a magyar községekben a
kívánt negyedrésznél jóval is többen jelentkeztek.
Juli. 7-én a tapolcai járásból és júli. 8-án a szántói járásból
való nemzetőrök vonultak a Drávához. Ezeket követte Batthiány
(Batthyány) Károly gr. 300 nemzetőrrel. Az átvonuló
nemzetőröket Csány László kormánybiztos hazafias beszéddel
buzdította, lelkesítette.
28
Zalai Közlöny 1895. január 12. 1. és 2. oldal
A horvátok Magyarországba törnek
a) Kanizsa betörés előtt
Szept. 10-én a fehérvári nemzetőrök Kanizsán át a Drávához siettek,
másnap azonban a kanizsaiak csodálkozására már visszajöttek. Hírül
hozták, hogy a horvát sereg a Dráván áttört, a magyar sereg pedig nem
elég erős ellent állni, azért visszahúzódik.
A fehérváriak igazat mondtak. A horvátok Teleky vezérnagy hivatalos
jelentése szerint szept. 11-én reggel hat órakor Varasdnál húszezeren
áttörtek. Valamint Perlak és Légrádnál is kísérletet tettek. A sokkal
nagyobb erő miatt a magyar sereg visszavonul és Kanizsa mellett
összpontosítják.
Midőn a magyar sereg eleje Kanizsára ért, siettek poggyászolni. Az
arany- és ezüstpénzt, ékszereket és más ezüstneműt elásták. A
ruhaneműt és más el nem áshatót kiküldötték Cserfőre, Förhéncre*, de
vele a leányokat is. Mások a szomszéd falvakba menekültek.
A rémület csillapodtával azonban a menekültek nagy része a
poggyásszal együtt hazatért.
A magyar sereg egy-két napi rendezkedés után Keszthely felé vonult.
Szept. 11-én Jelacsics (Jellasics) Varasdnál 20 000 főnyi sereggel
áttört. Perlaknál és Légrádnál is kísérletet tett. A magyar sereg
Teleky Ádám gr. vezérőrnagy vezénylete alatt Kanizsára húzódott,
s pár napi rendezkedés után tovább húzódott.
*A szőlőhegyek nevei.
29
b) A horvát sereg szept. 15-én Nagykanizsára jött
A magyar sereg utócsapata két serezsán foglyot hagyott hátra, kiket a
városház börtönébe zártak. Másnap reggel a hajdúk szobájában pecsenyével,
borral vendégelték a két éhes horvátot. Sok kíváncsi jött nézésökre.
Eközben, úgy 9 óra felé az utcán nagy zajgás támadt. Egész
csoportok futottak a piactér felé, ahol 10–12 vadképű fegyveres serezsán
álldogált. Fejökön hálósapka alakú vörös föveg, vörös köpeny és
törökös bő bugyogó bocskorba szorítva tevé öltözetüket. Derekukon
széles bőrtüszű, kovás pisztollyal és handsárral. Vállaikon hosszú,
vékonycsövű puska lógott.
Jellasics aligha nem azért küldötte mutatványul seregének ezen vörös
pipacsait, hogy a kanizsaiak megijedjenek. Ahelyett sok nép fogta körül.
A gyermekek a vörös köpenyt és handsárt tapogatták és bizony senkinek
sem jutott eszébe ezektől félni vagy megijedni.
Nemsokára néhány kocsi határőr granicsár jött, ezek voltak a
szálláscsinálók. Egyenruhájok barna frakk vörös hajtókával, feszes, kék
magyar nadrág fekete sárga zsinórral, lábukon bakancs. Csákójuk és a
szíj fölszerelés fekete volt. Otthagyták most a serezsánokat s ezeket
nézték. A kíváncsiabbak kimentek a város végére, hogy minél előbb
láthassák a híres horvát sereget. Csapatonkint jöttek, s a temetőtől balra
eső szántóföldeken tábort ütöttek és Sánc* felé őrszemeket állítottak.
Déltájban jött Jellasics, s a korona vendéglő mellett levő uraságilak vár
emeletén vett szállást.
A gyalogsereg állott mintegy hét ezer határőrből, 5–6 száz serezsánból
és népfelkelőkből Soknak karjára vagy csákójára fehér fűző volt kötve
annak jeléül, amint dicsekedve mondák – hogy önként jöttek harcolni.
Zalai Közlöny 1895. január 19. 1. oldal
Volt 215 vasas német és hatszáz szabad piák, kik huszárruhát viseltek.
Ennyiből állott a lovasság. A szabadpiákok voltak a gúnyos hírre
vergődött Jellasics huszárok, vagy mint a csodálkozó asszony mondta:
„Jézus Mária hát még ezek is huszárok?” Erről maradt rajtok a „Jézus
Mária huszárok” gúnynév.
* Puszta és mulatóhely, negyedórányira Kanizsához
30
Szept. 15-én (Jellasics) mintegy 30 000 főre becsült seregének
egy részével Kanizsára jött. A tömeges vonulás 3–4 napig
tartott. Azután már csak kisebb csapatok jöttek, mentek. 40 db
ágyút és sok lőszeres kocsit hoztak magokkal. A városnak kellett
adni nekik: kenyeret, húst, bort, babot, fát. Sok kárt tettek a
szőlőkben, kukoricában. A marhákat lelőtték, egy pár embert
legyilkoltak. A sok gazságért aztán a kanizsaiak, ha szőlőkben,
mezőn egyet elfogtak, agyoncsapták és rögtön el is ásták.
A sereg java a határőrök, serezsánok és a vasasok voltak. A gyalog
sereg másik fele a föld népe ringyes, rongyos, piszkos, kiéhezett nép.
Egy része szuronyos puskával fölszerelve, más része vasvillával,
fejszével, szénahúzó kapoccsal és szuronnyal volt fölfegyverkezve.
Lelkesítő harci daluk a folytonos „Krajlevicse Márkó, uhu! uhu! uhu!
kiabálás volt. A sereg összes létszámát 30–35 ezerre becsülték. Negyven
db ágyú és sok lőszeres kocsi jött velök.
A magukkal hozott tömérdek szalonnát, vöröshagymát és a kettős
zsákokba kötött kukoricalisztet a barátok zárdájában a folyosóra és
szobákba rakták.
Az elöljáróságot fölszólították: adjanak kenyeret, főzeléket, húst, bort
és fát, mert különben baj lesz!
A bíró dobszóval hitta föl a lakósokat a követelt holmik adására. Akinek
nem volt lisztje, az elöljáróság gondoskodott, hogy süthessen. A kenyeret,
babot, lencsét a városházhoz hordták, hol a tanácsterem előszobájában
és folyosón halmozták föl.
31
A megjelent horvátoknak az emeletből dobálták a kenyeret, osztották
a babot, lencsét. Az uraság pincéjéből 8–10 akós hordókban szállítottak
bort a táborba. Kilik Péter és Neusiedler Pál mészárosoknak húst kellett
adni, kiknek azt mondták: „Die Kammer wird alles zahlen!” Vittek a
táborba sok tűzifát is és ennek dacára erőszakkal elvitték a fát az
udvarokból, elégették a kerítéseket, sőt még a temetőből a kereszteket
is. A kicsapott kertekből elhordták a kukoricát, tököt és nyersen ették.
Szt. Györgyváron, Bagolyán* a pincéket feltörték, a bort megitták vagy
elfolyatták.
A talált ágyruhát összehasogatták, a tollat szélnek eresztették, a
szilvafát és szőlőtőkét kivágták és úgy ették le a gyümölcsöt. A mezőn
A kis kocsmákban többet agyon vertek. Kis-Kanizsán túl az
erdőben az arra visszafelé menők közül is sokat agyon lőttek.
Viharos és nehéz napok voltak ezek. Kijutott a rosszból
mindenkinek. Különösen a városházánál, akik voltak, mint
Albanics Flórián bíró, Turkovich György és Buvári János
tanácsosok, Vajay Lajos szállásrnester és Cser József őrmester,
állták ki a bajok elejét. A többi tanácsos hol itt, hol ott járt, kelt
és intézkedett. A derék Albanics bíró erélyének és tapintatának
köszönhette a város, hogy a mozgalmas időkben nagyobb
rombolástól és bajoktól megmenekedett.
*Szőlőhegyek nevei.
32
talált marhákat lelőtték. Acsolt Ferenc Teleky utcában lakó ácsot kertjében
agyonlőtték és még egy pár ártatlan embert legyilkoltak.
Így mutatták meg, hogy milyen kedves barátaink és testvéreink! –
Jellasics, kiosztott kiáltványában kedves barátainak és testvéreinek
nevezett bennünket.
No, de a kanizsaiak sem maradtak ám adósok ezért a szép testvéri
szeretetért! A károk miatt felbőszült emberek, ahol csak lehetett, a
mezőn, szőlőhegyen az ilyen gazfickóknak megírták a másvilági útlevelet,
s rögtön el is földelték. Különösen a kiskanizsaiak, busásan megtorolták
az okozott károkat.
Zalai Közlöny 1895. január 26. 2. oldal
A kisebb korcsmákba betért horvátok közül is némelyek utoljára ittak
magyar bort.
A horvátoknak megtetszett Kanizsa. Egyik, másik ki is választotta a
házat, melyet majd elfoglal. Egyre mondogatták: „Mi fogunk ide jönni
lakni, mert megígérték nekünk.”
Hanem persze! ez a szép tervök a pákozdi csata után a Velencei
tóba fulladt.
A horvátok tömeges vonulása 3–4 napig tartott, de kisebb nagyobb
csapatok azután is folyton jöttek, mentek. A városháznál éjjel-nappal
kocsik állottak, hogy az ide-oda menő futárokat és poggyászt rögtön
tovább szállíthassák.
Hej! de a visszamenők közül sok elpusztult. A horvátok rombolása
miatt elkeseredett emberek Kiskanizsán túl elállták az utat, s a kocsikról
sokat lelőttek.
Ezen viharos napokban az erélyes Albanich Flórián bíró, Turkovich
György és Búvári János esküdtek – tanácsos – Vajay Lajos szállásmester
és Cser József őrmester folyton a városháznál tartózkodtak. A
többi esküdt hol itt, hol amott járt, kelt és intézkedett.
Bizony, bizony! nehéz napok voltak ezek. Kijutott belőle mindenkinek,
de különösen a városháznál levők állták ki a bajok elejét.
Albanich bíró erélyének és tapintatának köszönhette a város, hogy a
mozgalmas években nagyobb rombolástól és bajoktól megmenekedett.
33
Jellasics, az alább olvasható négy kiáltványt osztotta ki, melyekben
igazolni akarja magát a betörésért. De mindezek dacára is mindenki
pártütőnek és a haza ellenségének tekintette: kinek ártani kell, amiben
csak lehet és pusztítani seregét, amennyire csak lehet.
I.
Kedves Jellasics báróm!
Házam, s az összes birodalom érdeke iránti horvátországi bánná
kineveztetése óta tanúsított kétségbe nem vonható hívsége, s ragaszkodása,
nemkülönben azon készsége, mely szerint a magyar
Ministeriummali elérendő kölcsönös egyezkedést illető Rendeletimnek
engedelmeskedni iparkodott, arról győzött meg, miszerint
önnek szándékában sohasem lehete, legfelsőbb Parancsimnak
felségbántólag ellenszegülni, vagy pedig felbontásán iparkodni
azon köteléknek, mely a társországokat évszázadok óta az Én magyar
koronámhoz kapcsolja, s melynek a kölcsönös jólétöknek
szilárdabb alapítása, s előmozdítására továbbá is szolgálni kell.
Azért is különös megnyugtatására szolgál atyai szívemnek, hogy
f. évi június 10-diki, ön ellen intézendő vizsgálatot, valamint önnek
a báni méltóság és minden katonai szolgálattól ideiglenes fölfüggesztését
illető gyanúsítások alapján hozott határozatomtól elállhatok,
mely gyanúsítások ön tettleg bebizonyított hívsége által cáfoltatnak
meg legtökélyetesebben.
Míg ezen tekintetben öcsém uramhoz, Magyarország nádora ő
főhercegségéhez az illető rendeletet bocsátom, ön kötelesség
érzetétől, valamint loyalis gondolkodásmódjától továbbra is
elvárom, hogy azon állásában, melyre Birodalmam által emeltetett
fel, csak az összes birodalom javára, a magyar korona épsége
fenntartására, valamint a társországok viszonyai hasznos
kifejtésére szakadatlanul működendik.
Schönbrunnban, 1848-ki september 4-én.
Ferdinánd m. k.
34
II.
Magyar Ország lakásaihoz. Kedves Barátim és Testvéreim!
Fegyveres kézzel léptem át Magyarország határait, melyhez magam
szintúgy mint vitéz fegyvertársaim a százados kapoccsal öröklött
legmelegebb rokonszenvvel viseltetem, de nem elébb teszem ezt,
mint miután a békés kiegyenlítés minden reményétől elüttettem,
teszem pedig kénteleníttetve azon felekezetnek vakmerő és az összes
birodalmat vésszel fenyegető fondorkodásai által, melynek köréből
a jelen ministerium a törvényesség színét viselő hatalmaskodás
útján keletkezett, s melynek látható törekvése a Királyi Felség lealacsonyítására,
és az ország népei között századoktól fogva fennálló
minden baráti viszonyok megsemmisítésére, sőt még a pragmatica
sanctio által szentesített azon köteléknek tettleges szétbontására
is van irányozva, amelynek Magyarországot és a kapcsolt részeket
Fejedelmük és alkotmányuk iránti tántoríthatatlan hűséggel,
egyszersmind az ausztriai birodalomhoz a testvéri szeretet teljes
erejével kell csatolnia.
Zalai Közlöny 1895. február 2. 2. oldal
Azok, kik önérdek által vezéreltetve a kapcsolt részek és az ezekhez
tartozó határőrvidéknek egyedül csak saját kiképeztetését tárgyaló
tisztán nemzeti célzatait Magyar testvéreink előtt évektől fogva
gyanúsítani igyekeztek, ezen lépésemet is, melyre Királyom iránti
köteles hűség és valódi hazafiasság ösztönöz, a polgári háború
utálatra méltó színében fogják eleitekbe állítani, s szándékomat
ellenségesnek, tettemet árulásnak nevezendik. De ne hagyjátok
magatokat ezen csalfa szavak állal elámíttatni, keressétek az árulókat
csak azok között, kik magok ezt állítva a korona hatalmát
csellel és ármánnyal törték meg, az Ország népei közti egyetértést
lerombolták, Magyarországnak Ausztriávali törvényes összeköttetését
– színlett ellennyilatkozataiknak dacára – erőszakosan
megtágították, s úgyszólván megszüntették, sőt még Ausztria
ellenségei iránti rokonszenvükkel nyilvánosan kérkedni nem átallották,
azalatt míg a németek, szlávok és magyarok ezerei egy zászló
35
alatt egyesülve. Ausztriának becsületéért és épségéért dicsteljes
sebekből vérzettek; keressétek az árulókat azok között, kik miután
minden követeléseik az egyesült birodalom javának rovására megadattak,
mégis a kapcsolt részek igazságos igényeit továbbra is
megvetőleg utasították vissza, és ezeket dacos elbizakodottsággal
sértették.
Egyedül csak ezek ellen irányozvák fegyvereim, miszerint vége
vettessék a hatalommali botrányos visszaélésüknek, mellyel a
kapcsolt részeknek türelmét és békés szellemét gúnyolják, a közbirodalom
egységét és létét kockáztatják, a népek békéjét, az ország
jólétét veszélyeztetik, és még a magyar név fényét is becstelen
cselekvési módjuk által homállyal fenyegetik.
Zalai Közlöny 1895. február 9.
2. oldal, folytatás a mellékleten
Távol légyen tőlünk, hogy bármelyikét is azon jótéteményeknek
megrövidíteni akarnók, melyek iránt Magyarország népei legkegyelmesebb
királyunk szava által biztosíttattak, minmagunk sokkal
inkább tiszteljük azon törvényeket – melyeknek oltalmára, a korona
jogainak épségben fenntartása mellett önállásunk tekintetéből
magunk is számot tartunk – mintsem hogy azoknak erőszakos
felforgatására törekednénk.
Minden, amit áldott Fejedelmünk kegyessége városok polgárának,
a szorgalmas földmívelőnek, a társaság minden osztályainak
engedményezett, előttünk szent és érinthetetlen – a kéz, melyet néktek
nyújtunk, semmit sem akar károtokkal kivinni, tekintsétek azt
testvéri kéznek, mely titeket támogatni kész szabad alkotmányotok
élvezésében, mely azonban azok vezérlete mellett, kik minden igazságot
és méltányosságot csak önérdekükben zsákmányolnak ki,
sem reátok, sem reánk nézve üdvös hatású nem lehet.
Ismétlem tehát, nem mint ellenség, hanem mint barátja és frigyese
Magyarország minden loyalis lakosainak – kik forrón szeretett
Fejedelmünk üdvteljes kormánya alatt egy boldogabb jövendőt
várnak – lépem át azon ország határait, melynek javáért és felvirágzásáért
a legélénkebb s legőszintébb óhajtásokat táplálom
36
keblemben; a nép roppant többsége minden önérdektől ment fellépésemet
méltányolni fogja és testvéri segedelmezésével közös
feladatunknak megoldását – miszerint e hont a tehetetlen és annak
létét bizonyos veszélybe döntő hatalomtartóktól megmentsük –
könnyíteni igyekezend. Ezt várom minden hatóságoktól és az összes
lakosságtól, amely seregeim szigorú rendtartása által minden méltatlanság*
ellen óva lesz.
A mindenható Isten segítségével nem sokára sikerülend egyesült
törekvéseinknek ezen fényes hon részére a béke áldásait, alkotmányának
csonkulatlan élvezetét, jólétének szabad kifejlődését, legkegyelmesebb
királyunk oltalma alatt, és a nagy s oszthatatlan
birodalom minden részeinek jótékony összeköttetésében a legtávolabb
időkre biztosítani.
Jellasics, m. k. altábornagy és bán
A katonasághoz!
Bajtársim!
A horvát- és szlavónországi határvidéki őrseregek átlépnek magam
vezérlete alatt Magyarország a ti oltalmatokra bízott földjére.
Ne nézzetek minket elleneknek – az ausztriai lobogók emelkednek
sorainkban – a kétfejű sas, jelképe száz meg száz csatatéren a
dicsőségnek és becsületnek, nem válhatik lázadás és árulás jelképévé.
Fegyverhez nyúltunk oltalmára nemcsak jogainknak, hanem
egyszersmind fenntartására szeretett fejedelmünk jogainak is,
melyekkel egy gonosz párt nem figyelve egy nemes keblű s hív
nemzet nagy többségének igaz érzelmeire, vétkes céljaival visszaélni
átalkodik.
Máris tetézte ezen párt a birodalom felbontására célzó ármányát,
midőn határozatai által a fejedelem és haza iránti szeretettel
*A tapasztalás ellenkezőt bizonyított. Jellasics persze a rablást, pusztítást,
gyilkolást nem sorozta a méltatlanságok közé.
37
egybeforrasztott seregben az elkülönzés szellemét ébreszteni, a
bizatlanság s gyűlöltség magvát hinteni, s ezáltal az összes birodalomnak
ezen erős védfalát lerombolni iparkodik
Vitézek, az ausztriai hadseregben! melyhez büszkén számítjuk
magunkat, ti osztjátok ezen ármány tekintetére fölindult bosszankodásunkat!
fegyvereteket soha sem fogjátok testvéreitek ellen
fordítani, kik császárukért s ennek jogaiért, melyek egyszersmind
a népek jogai legszilárdabb védfalai életöket föláldozni mindenkor
készek.
Olaszhon csatatérein visszaszerzé egy dicső hős legyőzhetetlen
vitézeivel a koronának egyik drága gyöngyét.
Egy szó vezeté, egy szellem éleszté ezen seregeket, nemzetiség
minden különbsége nélkül győzelemmel lőn jutalmazva egységök.
Nem jutott ugyan részünkül vérünket onthatni ezen magasztos
célért; mindazáltal azon boldogító öntudat, mely szerint olaszhoni
vitézeinket testvéreinknek nevezhetjük, éreztesse velünk azon nagybecsű
szerencsét, mely szerint egyesítve az ausztriai színek kötelékével
késő maradékinknak a becsület és vitézség példáját hagyhatjuk
örökségül.
Éljen az ausztriai hadsereg egysége! éljen kegyelmes császárunk
s királyunk!
Dráva partján szeptember havában 1848.
Jellasics m. k . tábornagy és bán.
Zalai Közlöny 1895. február 16. 2. oldal
IV.
Nyilatkozvány
Midőn a márciusi napokban a népnek hangos szava az ó rendszer
százados nyomásától szabadulást kívána, történt, hogy jó fejedelmünk
hajolván ezen kívánságra szabadságot és jogegyenlőséget
hirdete nagy s hatalmas birodalmának valamennyi népei számára.
Úgy látszott, egy dicső, boldog jövő biztosíttaték számunkra; de
fájdalom! nemsokára ellenkezőt tapasztaltunk valamint mi, horvát
38
és szlavónhoniak, úgy szerb, román s német atyánkfiainak is. Egy
magyarországi felfuvalkodott s önző párt, hasznára élvén az ilyetén
fordulatnál elkerülhetetlen izgalommal, a legkegyelmesebb fejedelmünktől
oly engedményeket csikart ki, melyek legszentebb
jogunkat, a szabadságot csak ugyanazon párt és a magyar népfaj
számára biztosítván, a többi ugyanazon szent korona alatt élő
népeknek szolgaságot s elnyomatást készítének, sőt, egy külön
minisztérium felmerültével a magyar koronához tartozó tartományok
és a nagy birodalom közti, a pragmatica sanctio által alapított
elválaszthatatlan egységet tettleg megsemmisítették.
Horvátországnak létele egyenes tagadtaték – Szlavónország magyar
megyéknek nyilváníttaték – ugyanezekbe a magyar nyelv
behozatala rendelve, valamint a déli, többnyire szerbekkel népesített
megyékbe máris tettleg behozva – azáltal pedig elkeseredése
egy a hazáért nagy érdemeket magának szerzett vitéz néptörzsöknek
előidézve, sőt egészen kétségbeesésig növelve lőn, midőn a magyar
minisztérium az igazságtalanság művét erőszakos rendszabályok
által végrehajtani iparkodék.
Ezek valának miránk nézve az újra nyert szabadságnak gyümölcsei!
ez vala a természeti törvény, valamint jó fejedelmünknek
szentséges szava által egyaránt biztosított jogegyenlősége valamennyi
nemzetiségeknek! ez jutalma száz meg száz érdemeknek,
melyeket nemzetünk magának évszázadokon át Magyarország
koronájára, valamint az összes birodalomra nézve szerzé, ez jutalma
a közös haza oltalmában ontott vérpatakoknak azon nemzet
részéről, mely a legújabb időben is olaszhon csatatérein a hősi
ausztriai hadsereg soraiban 35 ezer vitézeket számlált, mielőtt a
birodalom becsületéért vívott harcokban megtizedeltettek volna.
Nem akarok szólani a számtalan közvetlen és közvetett a horvátszlavóniai-
szerb nép ellen irányzott megtámadásokról, nem a száz,
meg száz rágalomról s gyanúsításról, nem a végtelen üldözésekről,
melyek sokféle alakban ellenem irányozva éltemet s becsületemet
veszélyeztették. Korántsem rám nézve, hanem csak azért említem,
mert személyemben nemzetemnek letétele s joga veszélyeztetve
lőn.
39
Nemzetünknek többszöri küldöttségei esedeztek legkegyelmesebb
fejedelmünk királyi széke előtt pártfogásért, igazságért: egy boldogtalan
sors uralkodott fölöttünk, s kérelmeink siker nélkül
maradtak.
Végtére kijelölve lőn e szomorú helyzet legkegyelmesebb tekintetéből
ő császári és királyi felsége által János császári és királyi
főherceg közbenjáróul a horvát-szlavón nemzet, s a magyar minisztérium
között létező bonyodalmakra nézve. A legfelsőbb parancs
folytán felmenék Bécsbe, örömmel nyújtván kezemet békére
s kiengesztelésre. De foganat nélkül maradt ezen lépésem is. A
horvát-szlavón nemzetnek nevében követeltem fenntartását a
pragmatica sanctiónak, mely leglényegesebb a horvát-szlavón
nemzettől 1712. március 9. tartott közgyűlésén, VI. Károly császár
nyilvános helybenhagyása mellett elfogadott szakaszaiban határozza,
hogy a Horvát-Szlavón és Dalmátországok a fenséges ausztriai
ház mindkét nemen levő ivadékainak kormányát továbbra is, de
csak oly feltétel alatt esmérik el, hogy a jövendő fejedelmek nem
csak Ausztriának, de egyszersmind Stájer, Karniolia és Karintiának
is birtokában legyenek és ugyan is Ausztriában lakjanak, mely
továbbá az 1723-ki 2 t. cikkben törvényleg rendeli, „hogy valamint
a német úgy a magyar örökös tartományok is osztatlanul, elválaszthatatlanul
és közösen kormányoztassanak”, ennek következtében
követeltem egy központi had-, pénz- és külügyi minisztériumot;
követeltem a jog és ő felsége szentséges szava alapján jogegyenlőséget
nemzetiségünk számára; valamint kihallgatását Magyarországot
lakó szerb nemzetnek igényei és kívánságainak.
És miután a magyarországi miniszterelnök a kiegyenlítésnek ezen
alapján állani nem akart volna, nem maradt egyéb hátra, mint a
magyarországi közgyűlésnek végzését, utolsó békeszavunkat illetőleg,
bevárni.
S mégis, ezen főfontosságú kérdés, melynek megoldásától
nemcsak Magyarországnak és ennek szent koronájához tartozó
népeknek boldogsága, hanem az összes birodalomnak megmaradása
is föltételeztetik, mai napig szőnyegre sem került: a magyar
minisztérium részéről jövő megtámadások folyvást tartanak,
hazánknak elcsábított fiai aláássák ezen magyar párt oltalma alatt
40
Horvátországnak legalább külsőképpen eddig fennálló nyugalmát,
miniszteri biztosok katonai hatalommal kényszerítik a szlavóniai
népet a pesti Országgyűlésre küldendő követek választására,
Triesztben egy hajó szereltetik fel, mely a horvát tengerpartot nyugtalanítsa;
úgy másik hadihajó célnélküli pusztításokat követ el a
Duna partjain; magyarországi nemzeti őrök átlépnek a bán hatósága
alá tartozó földre, és a legkegyetlenebb háború dühösködik
Bánátban. Végképpen magyar bujtogatók serkentik a bosnyákokat,
miszerint vad csoportjaikkal tűzzel-vassal pusztítsák azon
tartományt, melynek lakosai becsületesen évszázadokig védték a
birodalom végső határait és védik mai napig is, hogy Magyarország,
Ausztria, sőt az egyetemes Európa bátorságban lehessen
barbárságtól és dögvésztől, a keletnek rettenetes csapásitól.
Én vagyok a népnek, a szabadságnak és Ausztriának embere!
híven ragaszkodva alkotmányos császár s királyomhoz, teljes nyugalommal
és elhatározottan visszautasítok minden gyanúsításokat
– legyen nevök reactió vagy panslavismus – az ausztriai birodalom
valamennyi népei színe előtt nyilvánítván, hogy a horvátszlavón
nemzetnek országgyűlésileg hozott határozatai, valamint
saját meggyőződésemnél fogva is a kiegyenlítésnek imént említett
feltételeitől távozni se nem akarok, se nem merek.
A mi akaratunk: egy összetartó hatalmas ausztriai birodalom –
azért is mint ennek nélkülözhetetlen kelléke: a had-, pénz, és
külügyi minisztériumok központosítása. A mi akaratunk további
valamennyi, a magyar korona alatt létező nemzetiségek jogegyenlősége.
Ez biztosítva vagyon valamennyi népeknek a márciusi
napokban a legkegyelmesebb fejedelemnek szentséges szava által.
A horvát-szlavón közgyűlésen hozott ünnepélyes határozatnál
fogva ügyünket el nem választhatjuk Magyarországban lakó szerb
testvéreink ügyétől. A nemzeteknek szinte, mint egyeseknek vagyon
saját becsületjök, mely életöknél drágább. – A szerbek ugyanazt
akarják, mit mink: híven ragaszkodnak császárunk s királyunkhoz,
valamint az összes nagy ausztriai birodalomhoz.
Miután tehát a magyar minisztérium azt véli, hogy ezekre nem
állhat, miután elválasztási szándékához tovább is ragaszkodik,
azaz a szép birodalmat megsemmisíteni akarja, a kötelesség s
41
becsület egyaránt parancsolja a végsőt megkísérteni, azaz a
fegyverhez nyúlni; s azért is elhatározva vagyunk vérünket s
életünket kockáztatni jogunkért, s szent ügyünkért.
Isten éltesse Ferdinándot, alkotmányos császárunkat s
királyunkat.
Jellasics bán
Túrmezeiek – Turopolya
Gr. Josipovich Antal, a valódi, igaz, horvát hazafi, ki a negyvenes években
a magyar országgyűléseken szerepelt, s mint a magyarok barátja és a
magyar ügynek lelkes híve: ismeretes volt. Neki is menekülni kellett, ő
volt a túrmezei szabadkerület grófja. A nép szerette és példájára a
magyarok barátja volt.
Mikor szóval nem buzdíthatta híveit, írásban így szólt hozzájok:
„Turopolya szabad polgárai! ti a forró ragaszkodást mellyel az
alkotmányos szabadság, s a magyar nemzet iránt viseltettek,
őseitektől öröklétek. E ragaszkodás oly erős meggyőződéssé vált
bennetek, hogy azt az utolsó percig híven megőrizétek. Hiszem,
hogy van egy pár vészmadár köztetek, kik őseik tiszta jellemét
levetkőzve, áruló szerepet öltöttek föl. Ez igen kevesek ellenében
Turopolya romlatlan fiai csak a vad erőszaknak valának kénytelenek
engedelmeskedni.
A fejedelem iránti hűségteknek, a magyar alkotmányhozi ragaszkodástoknak
elveenditek nemsokára méltó jutalmát. A testvér, kivel
jó, s balsorsban egyiránt híven osztozátok, meg fogja törni az
ármányt és cselszövényt, mely alkotmányos szabadságunk elölésére
szövetkezett.
A magyar karok bizonyosan szétzúzandják a horvátföld fiait,
kik a visszavonás és lázadás fáklyáját meggyújtják, hogy alacsony
szenvedélyöknek áldozhassanak!”
42
Zalai Közlöny 1895. február 23. 1. és 2. oldal
A szeretett gróf szavait megfogadták a túrmezeiek és nem is pártolták
az illír lázadást, de Jellasics parancsára, erőszakolására kénytelenek
voltak vele jönni. Egyenruhájok kék atilla és kék nadrágból állott. Kék,
vörös zászlójukat szűz Mária képe ékesíté. Jellasics más csapatai
feketesárga, kétfejű sasos zászlót hordoztak.
Kanizsáig eljöttek, de itt a polgárok segítségével sokan elmenekültek
és a magyar seregbe állottak.
Éjjel a városháznál, vagy más polgárháznál ruhát cseréltek, s a
horvátok számára rendelt kocsikra a városháznál egyenkint vagy
párosával ráfeküdtek, és szénával befödve vitték ki a városból, s
Egerszegre szállították.
Jozipovichot nagyon szerették. Némelyik menekülő keservesen sírt,
hogy az ő kedves grófjukat nem láthatja. Csak még egyszer láthassa,
szívesen meghal érte! Olyan jó ember, annak nincs párja! Készek érte
mindnyájan véröket ontani.
Így beszéltek grófjukról.
Reggelre kelve a túrmezeiek csapata nagyon megfogyatkozva vonult
odább.
Zalai Közlöny 1895. március 2. 2. oldal
Kanizsai önkéntesek
A haza ellenei egyre szaporodtak. A hazát fenyegető veszedelmek
megsokasodtak, de a nemzet is megkétszerezte tevékenységét, hogy
minél előbb olyan sereggel bírjon, mely az ellenséggel diadalmasan
megküzdhessen.
Országszerte folyt a honvédség szervezése, s mindig újabb és újabb
honvéd zászlóaljak alakultak.
Zala vármegye mindig az elsők közt volt, ha a házat vész fenyegette.
Sietett is kiadni újabban is a rendeletet önkéntesek toborzására. E végből
megindult az egész megyében a mozgalom.
Nagykanizsán még mindig jártak horvátok, de azért a toborzás még
is megkezdődött szeptember vége felé.
43
Az önkéntesek a városházánál jelentkeztek, kiknek meg lett ígérve:
harc után ezer pengő forint, vagy tíz hold szántóföld; a rokkantaknak
örökös eltartás. A beállottak mindegyike még bizonyos összeget is kapott,
de a nagyon szegényeket kivéve, nem fogadták el a foglalót.
Mintegy 25 jelentkezett, kiket Egerszegre vittek, hol fölszerelték.
Puskát csak az őrmesterek, és káplárok kaptak, és oldalukra huszárkardot.
A közvitézeket hamarjában dárdával látták el. Kaptak még
katona köpenyt és egyelőre készen volt a fölszerelés.
A városháztól indultak. Nagy zajjal rendezték a kocsikat. A szülők,
testvérek és jó barátok serege kísérte Lasnakig,* hol még egyszer búcsút
vettek s a hon maradtak azon biztatással váltak el, hogy minél előbb
sokadmagokkal jöjjenek vissza Kanizsára.
Szept. 24–25-én a városháznál önkénteseket toboroztak.
Mintegy 25–30-at a következő napokban Egerszegre küldöttek.
Kik onnan 7–8 nap múlva az egész honvédcsapattal visszajöttek
és segítettek a horvátokat Kanizsáról kiverni. A kanizsai fiúk
közül néhánynak a neve, kik az önkéntesek közé állottak:
Buvári Ferenc, Blau Ignác, Cser Ferenc, Jákopovics N.,
Pánkovics József, Radics József, Redl Ferenc, Taródy N.
Vidékiek: Csoknyai János és Vald-Erdősi József.
* Mulatóhely az egerszegi útban.
44
A piactéren egy csapat horvát tanyázott, de azért a kocsin ülők daloltak,
éljeneztek. A horvátok nem tudták mire vélni a dolgot, s azért az egész
jelenetet bámulva nézték.
Az önkéntesek 8–9 nap múlva sokadmagokkal vissza is jöttek és
segítették a horvátokat elűzni.
Nagykanizsán beállott önkéntesek közt voltak a következő kanizsai
fiuk is, kiknek nevére emlékezem: Buvári Ferenc, Blau Ignác, Cser
Ferenc, Jákopovics, Páukovics József, Radics József, Redl Ferenc és
Taródy. Vidékiek: Csoknyai János és Vald-Erdősi József.
A zalai önkéntesek csapata volt később a híres 47-dik zászlóalj. Első
őrnagyuk Ghika Jenő; azután Inkey Kázmér, ki utóbb, mint ezredes,
végigharcolta az egész hadjáratot, s szuronytámadásairól híres volt.
Izsaszeg, Vác, Nagy-Salló látta vitézségöket! Budavár ostrománál
ők voltak az elsők, akik a várfalára kitűzték lobogójukat.
Áldott legyen mind örökre emlékök!*)
A horvátokat Kanizsáról elűzik
Első nap
A horvátoknak legutolján jött nagyobb seregét az ifjú Nugent – Nuzsán
– vezette. Néhány ezer emberrel és hat ágyúval a két Kanizsa közt
tábort ütött. A helyet azonban aligha találta elég biztosnak, mert pár
nap múlva seregével fölkerekedett, s a városon keresztül a temető felé
vonult, onnan pedig a szántóföldeken át a zsidótemetőhöz húzódott. A
temető falát ágyúi számára kitörette és a városra szegezte. A sereg
körülötte tanyázott.
Nuzsán 8–10 főnyi kísérettel belovagolt, s a városházánál az
elüljáróktól élelmiszereket követelt; ha nem adnak, fenyegette a várost.
Kevésbe múlt, hogy fenyegetése életébe nem került. Egy elkeseredett
polgártárs minden áron a tanácsterembe akart hatolni, s Nuzsánt
pisztollyal agyonlőni. Nagy nehezen tudták megakadályozni, hogy
*Méltó volna e dicső zászlóalj vitézeinek nevét és történetét megörökíteni.
Akik még e zászlóalj férfiai közül élnek, tegyék meg amennyire még lehet!
45
Egy pár ezer horvát 6 ágyúval az ifjú Nugent-Nuzván
parancsnoksága alatt a város rétjén, utóbb a zsidó temetőben és
körülötte tanyázott. Élelmiszereket követelt, de biztatásnál
egyebet nem kapott, amiért a várost kiakarta raboltatni okt. 4-én.
De a városiak ezt megtudván, délután 2 órakor megtámadták a
rabolni jötteket, s a Hahóton levő önkéntes csapatot segítségül
híva, a horvátokat megszalasztották. Estefelé Vidos őrnagy is
megérkezett a vasmegyei nemzetőrökkel. Sok horvátot megöltek,
70–80 fogollyá lett, egy lőszeres kocsi és a barátok zárdájában
fölhalmozott temérdek kukoricalisztjük, szalmájuk,
vöröshagymájuk zsákmányul maradtak. A horvátok Szt. Miklóst
és a többi útjokba esett falukat felgyújtották. A horvátok
elűzetése után néhány nap múlva Stadnitzki gróf, káplár 105
Sándor huszárral jött Kanizsára, kiket Grácból vezetett a haza
védelmére.
46
szándékát végre ne hajtsa. A támadt mozgás, a ki-bejárás gyanúsnak
tetszett Nuzsánnak, s rögtön eltávozott. Nem is jött ezentúl a városba.
Ha nem sikerül a merényletet megakadályozni, úgy a város az ellenség
vad bosszújának áldozatul esik. A kanizsaiak, csak önmaguk, nem
védhették volna meg a várost. A közelben pedig még nem volt semmi
várható segítség.
Egy pár nap múlva bejött – állítólag – a varasdi polgármester, kit,
amint beszélték, Kanizsa fejének tett Nuzsán, és nagyon sürgette a
követelt élelmiszereket. De eredménytelenül. Vele már nem is igen
álltak szóba, csak úgy félvállról annyit mondott neki Vajay Lajos szállásmester:
„Majd ha lesz, akkor kapnak!”
Most már így mertek beszélni, mert gyors léptekkel közeledett a
segítség. A vas megyei nemzetőrök Vidos őrnagy vezetése alatt közeledtek;
a zalai önkéntesek sem voltak már messze: a somogyi oldalról is
Szt. Miklós* felé nemzetőrök húzódtak.
Nuzsán megunta a hiábavaló sürgetést, vagy tán nem is volt komoly
szándéka élelmiszereket kapni, hanem csak ürügyet keresett, hogy a
városba köthessen, és azután kirabolhassa; vagy a magyarok közeledéséről
értesült, de bármi volt is az ok: többé semmit sem követelt.
Zalai Közlöny 1895. március 9. 1. és 2. oldal
Megjött október 4-ike. Komor őszies volt az idő. Napokon át megmegújult
az eső, s az utcákon meg végigfeküdt a hagyományos sártenger.
Az emberek megszokott dolgaik után láttak. Senkise gondolta, hogy
Kanizsa válságos napra virradt!
Déltájban egész váratlanul határőrök járkáltak a piacon. Három, négy
tisztjök a Korona vendéglőbe ment étkezni. A város más részében is
jártak horvátok, de senkise törődött velök.
Egy óra után a gymnasium tájékáról, karddal hadonászva futott egy
granicsár dobos a piac felé. Néhány ember kiabálva, lármázva botokkal
kergette. Szemközt jött velök lóháton Benczik Ferenc, kit váltig biztattak:
állja el a dobos útját! Meg is tette, de feléje vagdalt a katona, s kénytelen
*Kanizsától délnek, órányi távolságra levő falu
47
volt félre ugratni, nehogy a lovat megsértse. Az üldözők – mint hógomoly
– szaporodtak. Egy nő tégladarabbal beütötte a dobot: egyik kergető
bottal karjára vágott: kő, tégla, sár hullott rá. Éppen a felsőtemplom
irányában megbotlott és elesett. Míg vérző fejét tapogatva föltápászkodott,
akkorra Mitrovic lakatos a dobot és kardot elvette, maga pedig
fogollyá lett. A felsőtemplomban rögtön félre verték a harangokat, de
kevés idő múlva elhagyták.
A piacon ácsorgó határőrök látva a történteket: menekülni akartak.
Az emberek hallották a harangok kongását; a piacon levők azt is
látták, amint a templomnál ütik a horvátokat, de mindez miért történik?
Még nem tudták, de elég volt, amit láttak, s a menekülő katonáknak
útját állták.
A kenyér és húsáruló asszonyok is nagy késeikkel bőszülten nekikmentek
és leszúrással fenyegették, ha a puskát tüstént oda nem adják.
És a magas, öles termetű granicsárok ily hirtelen megtámadva, anélkül,
hogy csak egy lövést tehettek volna, már le voltak fegyverezve és a
városház börtönébe zárva.
Zalai Közlöny 1895. március 16. 1. és 2. oldal
Csak kettőnek sikerült a menekülés, de vesztökre! A régi sörház felé
futottak, hol az egyiket Starasincsics János agyonlőtte, a másikat pedig
súlyosan megsebesítette. A házakba, udvarokba menekülteket is
összefogták, így a horvát táborban a mozgalomról semmi hírt sem kaptak.
Csak most terjedt el a hír, hogy mindez azért van, mert a horvátok a
várost ki akarták rabolni, s ezek már azért jöttek, hogy a rablást két
órakor megkezdjék.
Most a tisztekre került a sor. „Menjünk a Koronába, a tisztekért!”
hangzott a szó. Szabó Sándor kereskedősegéd, Lachenbacher Károly,
Matula Károly dobos hajdú és még néhány ember odament. A tisztek
bezárkóztak, s a fölszólításra nem nyitottak ajtót. A künn levők fenyegették
a tiszteket, ha rögtön meg nem adják magokat, az ajtót bezúzzák
és valamennyit lekaszabolják. Ez hatott! Az ajtó kinyílott. s a tisztek
leoldott kardjaikat átadták. Az új tulajdonosok első dolga volt a kardokról
48
a feketesárga bojtot letépni és sárba taposni. A fogoly tiszteket senkise
bántotta. – A következő napokon Egerszegre kisérték.
Verték a riadót. A nemzetőrök sietve gyülekeztek a piacon.
Mártinkovics Károly százados rendezte a csapatot. Futárok mentek a
Vidoshoz és a zalai önkéntesekhez, sürgetve jövetelöket, mert a város
már megkezdte a támadást. – A vármegyeház padlásán elrejtett dárdákat
az utcára hordták, s aki csak elbírta, kicsiny, nagy fölragadta és elment
ellenséget ölni. Mások fölkötötték kardjukat, pisztolyaikat övükbe dugták.
Némely békés, a légynek sem vétő családapa úgy fölszerelte magát, s
olyan harcias külseje volt, mintha csak egymaga akarta volna elpusztítani
az egész horvát sereget!
Sáffarics mérnököt és Klingspiel urasági fővadászt, mint az ellenséggel
cimborálókat, elfogták. Ártatlanságuk azonban később kiderült, s
mindkettőt szabadon bocsátották.
Míg ezek történtek, minduntalan el-elkiáltotta valaki: „Jaj! Jönnek a
horvátok, mindjárt a piacra érnek, már néhány embert megöltek.” De
szerencsére mindez csak üres és félelem szülte aggodalomnak bizonyult,
mert az ellenség nem jött.
Feltűnő volt, hogy Nuzsán, ki a félrevert harangokat hallhatta és mégsem
jött a bennlevők segítségére. Ezt különféleképp magyarázták.
A sörház felé lakók némelyike állította, hogy Nuzsán a népfelkelőit
már befelé indította, amidőn a megújult zápor útban kapta a jövőket, kik
megvizesedett kovás puskáikat nem használhatván, visszafordultak.
Zalai Közlöny 1895. március 23.
2. oldal, folytatás a mellékleten
De a valódi ott nem ez lehetett, hanem az, hogy sok nemzetőr nem
várta, míg mindnyájan összejönnek, hanem harcvágytól sarkalva
megtámadták az ellenséget és folyton lövöldöztek rájok. Hátuk mögött
meg Szt. Miklóson nemzetőrök tanyáztak, s így félhettek, hogy két tűz
közé szorulnak. Ez idő alatt megérkeztek a zalai önkéntesek, kik a
vágóhídnál a berekben levőket támadták meg. Nuzsán a minden oldalról
fenyegető veszélyt látva, a városban levőket sorsukra hagyta.
Vidos őrnagy is végre jó későn bevonult vas megyei nemzetőreivel, s
a városház előtt megállította többnyire dárdával és alabárddal fölszerelt
49
seregét. Hogy pedig magát tájékozhassa, fölment a városház padlására,
honnan a zsidótemető mellett folyt lövöldözést jól lehetett látni, s csak
azután rendelkezett. Így aztán mire tájékozta magát, s nemzetőreivel
tenni is akart, már nem igen sok tenni való akadt, mert a kanizsaiak és
az önkéntesek a java munkát elvégezték.
A magyaroknak egy lovasuk volt; ágyújuk semmi. A kórházban levő
huszárok egyike a verekedés hírére kijött, s lovat kapott. Ez teljesítette
a hírhordó tisztet.
A dárdás emberek jobban szerették a puskát, mint a dárdát. Eszébe
jutott valamelyiknek: jó lesz a kórházból a betegek puskáit elhozni,
azoknak úgysem kell. Amit gondolt, azt rögtön többen meg is tették.
Vegyesen feküdtek a magyar és horvát betegek. Amint a belépőket
észrevették, a horvátok megrémültek, s egy-két könnyebb beteg
ijedtében az ablakon kiugrott.
Félelmük alaptalan volt! Kanizsán a betegeket soha, de sohasem
bántották! Oly figyelemmel ápolták, mint a magunkéit. A kórházban
nem az ellenséget, hanem a szenvedő embert látták. A lezajlott viharos
napok után még a foglyoknak is jó dolguk volt. A városházánál 4–5 is
tartózkodott. Fát vágtak, fűrészeltek, fűtöttek, ennyiből állott dolguk.
Szabadon jártak, keltek, senkise őrizte, csak este mentek a börtönbe
aludni. Meg volt rendes élelmezésük. Karácsonykor megvendégelték,
hogy ezeknek is legyen karácsonyuk, mondták a városháznál lakók, s
pecsenyével, kaláccsal stb. jól tartották.
Tóth Lajos városi főjegyző egyik fiatal foglyot magához vette házi
szolgának, ki mindaddig híven szolgált, míg az ellenség Kanizsára nem
jött.
Hogy az izgalmak hevében volt olyan is, aki golyót kapott, azt nem
lehet csodálni! Még friss emlékezetben voltak a károk, melyeket okoztak.
De a háborús világ különben sem a szelíd érzelmek ápolója. A békés
természetű embert is megvadítja és számtalanszor kegyetlenné teszi.
S. K. fiatalemberről is szóbeszéd járta, hogy hat horvátot maga lefegyverzett
a verekedés napján, s aztán valamennyit saját fegyverökkel
agyonlőtte.
Mi volt ebből igaz? Nem tudom. De mikor január elején a magyarok
elvonultak, az illető fiatalember sem maradt otthon, hanem beállt a
szabadcsapatba és elment a rácok ellen.
50
A csatározás késő estig tartott, s Nuzsán futásával végződött. Szt.
Miklóst felgyújtották, s úgy menekültek odább. A horvátok közül sok
elesett és még több megsebesült. A halottakat, ahol feküdtek, ott el is
temették. A magyaroknak nem volt halottjuk, a sebesülések is jelentéktelenek
voltak.
Mintegy 70–80 fogoly, egy lőszerkocsi, sok puska és a barátok
zárdájában fölhalmozott liszt, szalonna zsákmányul maradt. Az önkéntesek
nagy része dárdáját puskával cserélte ki. A városiak közül is
némelyik 2–3 fegyvert is szerzett. A szétszórt ellenség közül Kiskanizsán
a padlásokra is bújtak, de ezek is foglyokká lettek.
Még nagyobb lett volna a zsákmány, ha a szt.-miklósiak szót fogadnak.
Ugyanis mikor a vas megyei nemzetőrök és a zalai önkéntesek Kanizsa
felé húzódtak, hogy majd a horvátokat megtámadják, a városból
tudósítást küldöttek Szt. Miklósra, hogy az útba eső hidakat rontsák el.
A fölszólításra visszaüzenték: „Nekik a hidak sokba kerültek, azért nem
is bántják”. Ha megteszik, akkor az ellenség ágyúi, lőporos és poggyász
szekerei a magyarok kezébe esnek.
Jóságukat Nuzsán meghálálta. Kivilágítást rendezett nekik! Így
végződött az első nap!
A mozgalom megindítója Gudentz Vilmos cipészmester volt. Az ő
érdeme, hogy a várost az ellenség terve szerint ki nem rabolhatta.
Gudentz néhány ismerősével a gymnasium tájékán beszélgetett. Közelében
a gránicsár őrmester megszólítja a dobost és figyelmezteti: amint
kettőt üt az óra, rögtön verje a riadót, és mindaddig doboljon, míg tart a
rablás stb. Gudentz, ki jól értett horvátul, megütközve hallja e beszédet
és elmondja ismerőseinek, mi készül a város ellen. Azok tüstént a dobosra
rohantak, ki kardot rántva futásnak eredt.
Második nap
Korán reggel nagy riadalomra ébredt a város. Mint futótűz terjedt a hír,
hogy Nuzsán az éj oltalma alatt visszajött és Kiskanizsát Sormás felől
megtámadta.
A zalai önkéntesek rohantak Kiskanizsára, de mire a verekedés
helyére értek, mintegy 50–60 horvát feküdt halva. Nuzsánnak pedig
51
semmi híre. Nem is annak az emberei voltak, azok már valahol a Dráva
körül jártak. Letenyéről* ismét horvát sereg készült Kanizsára, s ez
volt az előcsapat.
A múlt napi eseményekről mit sem tudva, bátran haladtak. Kiskanizsán
meg azt gondolták, Nuzsán visszafordult és meg akarja támadni a várost,
azért öreg, ifjú, férfi, nő rájok rohant. Mire a segítség kiért: a reggeli
munka be is volt fejezve.
Az önkéntesek egész nap a szabadban táboroztak, várva, jön-e több?
De azok bizonyosan értesültek a történtekről, senkise jött.
Reggeli riadó a nemzetőröket is talpra állította. Egy rész a főutcán
rendezkedett, más rész járt, kelt keresve saját csapatát. Ekkor lőtték
agyon a nemzetőrök a montenegrói serezsán tisztet is.
Volt Nuzsán seregében egy serezsan tiszt, előkelő montenegrói férfi.
Igen szép ember volt. Mikor a sereg a két Kanizsa közt táborozott, az
arra járó nőknek tört magyarsággal mondta, drótra fűzi őket, s úgy
hajtja Törökországba eladni. Persze! a kiskanizsai menyecskéket sem
kellett félteni! Megfeleltek neki magyarán, egyik sem maradt adósa.
Az összeütközés kezdetén a sas vendéglő pincéjébe menekült. Fölfödözték,
s a várban – urasági lak – börtönbe zárták.
Reggel két kanizsai nemzetőrnek kellett a többi fogolyhoz kísérni,
hogy mindnyájukat Egerszegre vigyék. Szerencsétlenségére a sok
nemzetőr éppen az utcán hemzsegett. Azoknak meglátni, s rárohanni,
pillanat műve volt. A kísérők látva a fenyegető veszélyt, fegyveröket
védelmül feje fölé tartották, és visszafelé vezették. Majdnem sikerült
megmenteni, már a kapusarkánál voltak. De e pillanatban Meisze zsidó
szűcs mellen ragadta és megállásra kényszerítette. A másik percben
már ropogtak a fegyverek. 8–9 lövés dördült el. Egy golyó Meiszenek
kezén keresztül hatolt a tiszt testébe, a másik egy fiatal vasmegyei
nemzetőr combjába fúródott. A többi a montenegrói testén ütött lyukat.
Hét golyót kapott és még ennyivel is az urasági lak hosszú udvarán
végig futott, s aztán lerogyott. A nemzetőrök minden felső ruhájától
megfosztották, de még akkor is annyi élet volt benne, hogy egyik
*Mezőváros a Mura folyó mellett.
52
nemzetőrnek – esetleg éppen annak, ki először lőtt rá – combjába
harapott és meghalt.
A kanizsai temetőben porlad.
Délután a vas megyei nemzetőröket annyira elfogta a harcvágy, hogy
ellenség hiányában olyan lövöldözést tettek a két Kanizsa közt: beillett
volna jóravaló csatának is. Míg utóbb a parancsnok a hősies lőporfogyasztást
letiltotta.
A kanizsai nemzetőrök napokon át a zsidótemető mellett táboroztak,
tartva attól, hogy Nuzsán más csapatokkal egyesülve visszafordul.
Nehogy a várost készületlen találja: fölváltva őrködtek.
Sándor huszárok
Száz sebből vérzett a haza. Minden hű fia sietett a vérző sebeket
gyógyítani. De voltak ezeren, meg ezeren, akik örömmel áldozták volna
éltöket, véröket a hazáért, de az ármány és erőszak visszatartották.
A magyar sorezredek, távol a hazától, meghallották az édes hon
veszedelmét, s azért óhajtva várták a napot, melyen az édes hon földére
léphetnek. Ahelyett még jobban eltávolították a hon határaitól, hogy a
hazamenetelről még csak ne is álmodjanak!
De hiába volt mindez! A magyar huszárok hazaszeretete nem ismert
távolságot, nem akadályokat. Nem félt a veszedelmektől, hanem bátran,
elszántan neki indult a veszélyes útnak. Kisebb-nagyobb csapatokban
majd Galicíából, majd Csehországból haza jöttek.
Az október 4-iki események után is, néhány nap múlva tudósítást
kapott az elöljáróság, hogy huszárok jönnek Kanizsára. A jelzett nap
estéjén a bíró és mások a tanácsteremben várakoztak. A megérkezett
huszárokat örömrivalgással fogadták. Az elöljárók az erkélyről üdvözölték
a hősöket
105 Sándor huszár volt, kiket a lengyel születésű gróf Stádnicki káplár
vezetett a fenyegetett hon védelmére. Grácból sok küzdés után végre
szerencsésen Kanizsára értek.
Másnap a kedves vendégeket nemzeti rózsákkal díszítették föl a nők.
Stádnicki nemsokára hadnaggyá lett.
53
„Hej! ha ezek október 4-én érnek ide – mondogatták az emberek –,
Nuzsán seregéből kevés ember menekül meg.”
A huszárok Perczel seregéhez csatlakoztak, ki örömmel fogadta a
vitézeket. A huszárok a muraközi csatákban vitézül harcoltak, hol egykettő
a hazáért meg is halt.
Gr. Stádnicki, az egykori hős, a jobb sorsra méltó férfiú, a hetvenes
évek elején, mint Pest vármegye huszárja, a sors mostohasága miatt
önkezűleg oltotta ki életét.
Perczel Muraközben csatáz
Ezen fejezet nem tartozik ugyan szorosan véve Nagykanizsa
történetéhez, de mégis röviden közlöm*, mert folyton összeköttetésben
volt a sereggel.
Itt voltak a kórházak, itt vásárolták az élelmiszereket és az örökösen
jövő-menő katonaság mozgásban tartotta a várost.
Perczel Mór október közepén ért Kanizsára. Seregében voltak a zalai
és szabolcsi honvédek; a Hunyady és Zrínyi csapatok. Ezeknek
egyenruhájok szürke zubbony és kék nadrág; megkülönböztetésül a
Hunyadyaknál vörös zsinórzat, a Zrínyieknél pedig zöld.
105 Sándor huszár, két szakasz Miklós huszár és 14 ágyú. Rövid
pihenés után elindult a sereg, hogy Muraközből az ellenséget kiűzze.
Október 17-én két helyen történt a támadás. Letenyénél Perczel,
Kottorinál Gáspár őrnagy – később tábornok – vezényelt. Az ellenség
mindenütt elfutott. Vesztett négy ágyút, 1400 foglyot és 300 halottat.
A mieink vesztesége négy halott, öt nehéz és 12 könnyű sebesülés
volt.
18-án Perczel bement Csáktornyára, honnan az ellenség futva
menekült Varasdra, s nagyobb mennyiségű kenyeret és más szereket
hagyott zsákmányul. Kétnapi csatázás után Muraköz egészen kitisztult
az ellenségtől.
*Perczelnek a kormányhoz küldöm hivatalos jelentése nyomán.
54
Burits tábornok békealkudozásokat ajánlott. Perczel elfogadta, de
Burits két ízben sem tartotta meg szavát, mert nem jelent meg a közösen
kitűzött helyen alkudozni. Az időt húzta, halasztotta, s ez idő alatt seregét
szaporította.
Perczelnek értésére esett, hogy Burits a varasdi horvát sereggel
egyesíteni akarja fridaui seregét és november 9-én őt meg akarja
támadni.
Perczel megelőzte. Benyomult Stájerba és megverte. 50 halottat és
47 foglyot vesztett Burits. Perczel vesztesége egy halott, három nehéz
és tizenegy könnyű sebesült.
Az őszi esőzések miatt a Dráva és Mura kiáradtak és az egész
Muraközt víz borította, így minden hadimozgalom akadályozva volt. A
magyar sereg visszahúzódott Letenyére, Kottoriba és Légrádra. December
második felében pedig a változott országos viszonyok miatt
egész seregével elvonult.
A horvátoktól elfoglalt lőszerek közt sok puskagolyót találtak, melyek
be voltak vagdalva és a vágás helye sárga porral betömve. A vegytanilag
megvizsgált por: kénnel vegyített arsenicumnak bizonyult.*
Okt. 17-én a Murán áttört, a horvátokat Muraközből kiűzte.
Okt. 14-én Perczel Mór seregével Kanizsán volt, honnan
Muraközbe vonult.
* Az 1894. november 10-én indult cikksorozat 1895. március 23-án véget ért,
eddig tartott az 1848. évi események ismertetése.
55
Nov. 9-én Perczel Mór Frieaunál – Stájerország – Burits osztr.
tábornokot megverte. Több foglyot ejtett. Az őszi esőzések miatt
a Dráva és Mura folyók kiáradtak, s az egész Muraközt víz
borította, ezért Perczel egész hadi népével visszavonult
Letenyére, Kotoriba és Légrádba. December vége felé pedig a
változott országos viszonyok miatt, egész seregével elvonult.
1849. jan. 1. Perczel Mór utóhada Palóchay vezérlete alatt
csikorgó hidegben Kanizsára jött, s egy napi pihenés után
tovább vonult.
56
Zalai Közlöny 1895. augusztus 3.* 2. oldal
Az öreg Nuzsán Kanizsára jő
December második felében Perczel eltávozott, s így a Muravonal szabad
lett. A magyarok utóhada Palochay vezérlete alatt, újév napján, csikorgó
hidegben Kanizsára jött és egy napi pihenés után eltávozott.
Utána napokon át se magyar, se német sereg nem jött. Üresen állt a
város és aggodalommal várta az ismeretlen, a bizonytalan jövőt. Az
októberi napokat tekintve volt is ok az aggodalomra! Annál is inkább,
mert az országos viszonyok olyanok voltak, hogy bármi éri is a várost,
segítséget sehonnan sem várhatott.
Nem sokára, megint csak ki kellett tűzni a fölső templom tornyára a
feketesárga zászlót. A toronyban nemzeti- és halálszínű lobogókat
tartottak. Amikor csak lehetett, fönn lobogott a nemzeti. De ha jött az
ellenség és megkívánta szemök a halálszint, Munkácsi – vagy a János
bácsi néven ismert öreg harangozó – kénytelen, kelletlen kidugta: hát
gyönyörködjenek benne! Néha napján még a városház erkélyére is ki
kellett tűzni a feketesárga zászlót.
Alighogy a magyar sereg elvonult, az ellenség beözönlött Zala
vármegyébe. Burits vezérőrnagy december 31-én megszállta Egerszeget.
– Később, mikor több vármegye katonai parancsnokának
kinevezték, ilyenféle kiáltványokkal kedveskedett a megyéknek.
Hirdetmény
Főméltóságú Herceg Windischgrätz cs. kir. tábornagy úr által,
legfelsőbb helyről nyert teljhatalmánál fogva, Sopron, Moson, Vas,
Győr, Zala, Somogy, Baranya, Tolna és Veszprém megyékre katonai
kerületi parancsnokká neveztetvén, a már ő hercegsége által kia-
* Az 1895 március 23-án véget ért sorozat 1895 augusztusában folytatódott,
de akkor a címében már csak a szabadságharc második éve szerepelt, így:
Nagykanizsa a szabadságharc alatt 1849-ben.
57
dott fölszólítások folytán, még a következőket, köztudomás és szoros
magahozzátartás végett, közhírré tenni szükségesnek tartom:
1. Miután az ostromállapotbani lét egész Magyarországra, következve
a fennmondott megyékre nézve is, már ő cs. kir. Felsége
hirdetményei által kijelentetett és nyilvánítva lőn – ennek ismétlése
szükségtelen.
2. A békés polgár személye és vagyona védelmeztetni, ellenben
mindennemű csoportozás, pártütés, ő Felsége I. Ferenc József
császár és királyunk személye elleni szó vagy írásbeli izgatás és
kontatás hadi törvények szerint rögtönítéletileg fog büntettetni;
valamint hasonló bűnhődés érendi mindazt is, ki katonákat kötelességfelejtésre
vagy hűségszegésre tántorítani kísért, vagy merészkedik.
3. Katonai hatóság beleegyezése nélkül senkinek sincs megengedve
falragaszokat felszegezni, vagy közhírűvé tenni; az ez ellen
cselekvő rögtöníteleti eljárás és haditörvény szerinti büntetés alá
kerül; hasonlóul az is, ki a katonai hatóság által felszegezett valamely
falragaszt leszakít.
4. Valamennyi polgári hatóság katonai törvények alá helyeztetik,
melyeknek oltalma alatt tartoznak eljárni hivatalos hatáskörükben.
Mindazon polgári hivatalnok, ki ezen rendeletnek szóval, tettel
vagy hanyagsággal ellene szegül, valamint az is, ki a katonai tekintélynek
engedelmeskedni vonakodik, a lázadók cimborájának és
rögtönítélőszék szerint katonai törvény alá esettnek kijelentetik.
5. A nemzeti őrség egyelőre fel van és marad oszlatva, miért is
bárminemű egyenruházat viselése tilalmaztatik.
6. A bármi nevű és nemű lő- és más fegyverek beállítására kitűzött
határidő, ezennel a jelen hirdetmények megyeszerte közhírré tétele
napjaitól számítandó nyolc napra kiterjesztetik, mely idő alatt
azoknak az illető hatóságokhoz beállítatniok, ezek által pedig
azután a katonai parancsnoksághoz átadatniuk kelletik.
7. Kinél ezen megadott határidő után valami fegyver találtatni
fog, rögtönítélő bíróság alá esvén, katonai törvény szerint büntetendő.
8. Mindennemű, akár az úgynevezett honvédelmi bizottmánnyal
és annak elnökével, vagy a korább létezett forradalmi kormány
58
CSAK EGYMÁSSAL SZEMBENI
59
HM HIM Hadtörténeti Múzeum, Plakát- és aprónyomtatványtár. Fotó: Szikits
Péter. Eredeti méret: 38.6 x 48 cm. Az eredeti képet kétoldalasra alakítottuk.
60
egyéb tagjaival, a már felosztott országgyűlésseli öszveköttetés
legszigorúbban eltiltatik. – Kik a nevezettek parancsait közlik, és
a vélök hivatalos vagy bizodalmas közlekedésben állanak, a hadi
törvények legteljesebb szigora alá esvék.
9. Mindennemű közgyűlések, öszvejövetelek és zárt társaságok,
falun és városon tiltvák; az ez ellen cselekvők rögtönítélő bíróság
eljárása alá kerülnek.
10. Minden külföldiek és utazók, haladék nélkül öszveírandók,
– kik magokat ezek közül kellőleg nem igazolhatják, vagy egyébként
gyanúsak, a katonai hatóság rendelkezése alá állítandók,
mint amely egyedül van tartózkodási jegyek kiadására jogosítva.
Minden háztulajdonos lakosaiért, valamint minden fogadós keresztül
utazó vendégeiért felelős. – Ki valami idegent tartózkodási jegy
nélkül befogad, hadtörvény eljárás alá esik.
11. Útilevelek csak az illető katonai parancsnokság láttomozásával
ellátva érvényesek.
Midőn ezeket a fennírt kerületben azon reménnyel közhírré
teszem, hogy a törvényes rend és bátorság fenntartására, s a közigazgatásra
felhívott minden egyének hatáskörükben józan hűséget,
eszélyt és fáradatlan ipart tanúsítandanak, egyúttal kihirdetem,
hogy a politikai vétség miatt már befogattak, vagy még ezután
béfogandók elitélésére kirendelt katonai vizsgáló bizottmány itt
helyben fogja hatóságát megkezdeni.
Sopron, február 3-án 1849.
Báró Burits m. k.,
Cs. kir. Vezér őrnagy és Soproni kerületnek katonai parancsnoka
Nemsokára Kanizsának is tudtára adták, hogy nagyszámú sereget
fog kapni, azért szállásról gondoskodjanak, a bevonulás január 13-ára
volt jelezve.
Meg is jött az öreg Nuzsán tizenhárom ezred magával, pedig egymagát
sem kívántuk!
A seregben volt, mint főtiszt Pálffy Mór is, Magyarországnak 1862-
ig helytartója. Az elüljáróságnak eléje kellett menni és fogadni. Ahol
fogadták, nem messze az országúttól hóval borított halom emelkedett.
Nuzsán – ki hihetőleg már tudta mi az – kérdezte: „Micsoda domb az?”
61
„Ott biz húsz horvát van eltemetve!” felelték neki. Nem feszegette
tovább a dolgot.*
A katonaságot beszállásolták. Némely házhoz 10–15 is jutott. Még a
gymnasiumot is teletömték. A gazdák lovait az istállóból kihajtották és a
magokét kötötték be.
Mindezt békével kellett tűrni. Nuzsán máskülönben békésen viselte
magát, mert meggyőződött, hogy a várostól nincs mit félni és azt is
megtudta, hogy a foglyokkal és betegeikkel szépen bántak.
A tisztek köréből szivárgott ki a következő hír: Nuzsán az októberi
napokért Kanizsát meg akarta büntetni, kiraboltatni és lövetni akarta.
Utóbb elállt szándékától. A seregben ezt zokon vették, mert a zsákmánytól
elestek, s azért gúnyképet készítettek. A kép Nuzsánt ábrázolta,
amint a várost lőni akaró ágyú kerekeit rémült arccal megragadja, és a
rombolást megakadályozza.
A seregben levő olasz katonák némelyike, bizalmas helyen, megmutatta
a csákója bélése alá rejtett nemzeti szalagot. „Ez a magyarok
színe, de a mienk is ilyen – mondták – csak legyen alkalmunk, ha a
magyar sereg közelébe jutunk, majd tudjuk, mit cselekedjünk.” – Sokat
beszéltek az olaszokkal folyó harcokról is.
Rövid idő múlva a sereg nagy része Pécs felé vonult és Eszék ostromára
sietett. Március végén és április elején már csekély katonaság
tartózkodott Kanizsán, az is többnyire horvát volt. Ezeket se zavarta
senki mindaddig, míg húsvét után egy kis fiút agyon nem lőttek.
Zalai Közlöny 1895. augusztus 10. 1. és 2. oldal
Windischgrätz királyi biztosa
Midőn Windischgrätz az év elején Budapestet könnyűszerrel elfoglalta,
azt hitte: Magyarországban most már ő lesz állandóan az úr. Hogy
hatalmát megerősítse, a megyékbe királyi biztosokat nevezett. Kiknek
az volt a feladatuk, hogy a megyéket Windischgrätznek tetsző módon
kormányozzák.
*Némelyek szerént ez nem a bevonuláskor történt, hanem mikor Nuzsán a
város környékét nézegette, Kiskanizsán túl, talált a halomra.
62
Zala vármegyébe Fiáth Ferencet küldötte, hogy a közigazgatást vezesse.
A királyi biztos Kanizsára is megküldötte kiáltványát, melyben
mindenkit felszólít, hogy hű svarzgelbek legyenek. Ellenkező esetben
a katonai rögtönbíróság kérlelhetetlen szigorúságával fenyeget. Mindezek
dacára a kanizsaiak javíthatatlanok maradtak!
De eljött a nap, melyen Windischgrätz hitéből kiábrándult, s vele együtt
a királyi biztosok hatalma is füstbe ment.
Fiáth különben sem sok vizet zavart a megyében. Működésének egyéb
nyoma sem maradt, mint a következő fölszólítás, melyet a lakosokhoz
intézett.
Felszólítás
Zala Megye, s a kebelebeli városok lakosaihoz
ő Magassága, Herceg Windischgrätz Alfréd tábornagy úrtól ő
Császári Királyi Felsége legkegyelmesebb Urunk, s Királyunk 1-
ső Ferenc József által reá ruházott teljes hatalomnál fogva a
polgári közigazgatás átvétele végett e megyébe s a kebelebeli külön
rendezett tanáccsal bíró városokba ideiglenes királyi biztosi minőségben
kiküldetést nyervén; mindenek előtt közhírré teszem, miként
az ország belbékéje mielőbbi helyreállítása gyors és szigorú eljárást
szükségelvén a hatóságok ideiglenesen katonai hatalom alá
helyeztettek, ily viszonyban azok tanácskozó testületeik fenn nem
állhatván, a megyei bizottmányi ülések, úgy a városi közgyűlések
s választmányi megtartását eltiltottam.
Az igazság kiszolgáltatása s a közügyek elintézésével az illető
Tisztviselőket bíztam meg. – S valamint arra szorosan felügyelni
fogok, hogy a közigazgatás csorbát ne szenvedjen, s a tisztviselői
tekintély, mint a közbátorság alapja, sértetlenül fenntartassék, úgy
más részről mindenkitől megvárom, hogy a törvények, s ezek
végrehajtói a tisztviselők iránt kellő engedelmességgel viseltessék.
A múlt évi áprilisi törvények az Úri szolgálat és kilenced, úgy a
papi dézsma eltörléséről teljes épségben fenn fognak tartatni, kezeskedik
erről ő Felségének hirdetményeiben közzétett kegyelmes
fejedelmi ígérete.
63
És hogy mindenki rendes foglalkozásaihoz visszatérvén ezáltal
a maga és közjólétét előmozdíthassa: a nemzetőri szolgálat s egyéb
eddig szenvedett zaklatások alól fel fog szabadulni.
Bármely üdvös intézkedések azonban csak egyesült erővel vezethetnek
sikerre. Felszólítok ennél fogva mindenkit őszinte közre
munkálásra. Ezt kívánja tőlünk az alattvalói hűség, melyet a
Magyar törvényes Királya iránt jó és balszerencsében mindenkor
tanúsított; – követeli hazánk jólléte biztosítása, mely máris a
köznyomor örvénye felé sodortatott.
Akik pedig saját, és a közjóról megfelejtkezve áskálódásaikkal
a köznyugalmat felzavarni, a népet tévútra vezetni merészkednek:
azok irányában a katonai hatóság által kihirdetett rögtönitélő
bíróság szigora kérlelhetetlenül fog alkalmaztatni.
Ha tehát e Megye jó érzelmű lakosai a hazai belzavarok kívánt
megszüntetése végett velem kezet fognak; a mindenható Isten segítségével
biztosan reménylem, hogy ezen ideiglenes s kivételes
helyzetünk mielőbb megszünend, s a törvények sérthetetlen szentsége
talapzatján alkotmányos szabadságunk újra felviruland.
Kelt Veszprémben, január hó 20-án 1849.
Fiáth Ferenc, ideiglenes királyi biztos
Kossuth kiáltványa
Az 1849. év első hónapjaiban az osztrák sereg az egész Dunántúlt ellepte.
De mégsem tudott annyira őrködni, hogy a Debrecenbe menekült
magyar kormányról, vagy utóbb a magyarok győzelmeiről hírt ne
kaphattak volna a lakósok. Olvastak Kanizsán más kiáltványokat is,
nemcsak az ellenség fenyegető kiáltványait. Kossuthnak Debrecen
városhoz intézett szózatát február elején a bizalmasok kézről kézre adták.
A magyarok győztes csatáiról is megjött az örömhír. – Igaz bizony!
csak titokban olvasták és beszélték, de annál nagyobb volt az öröm és
bizalom a jövőben.
Kossuth a rendíthetetlen bizalom hangján szólt Debrecen lakóihoz.
Lelkesítő, buzdító szózata nem is volt hiába! Aki csak olvasta: föléledt
szívében a remény és hitte a jobb jövőt.
64
Látni kellett, midőn az ily kiáltványokat titokban olvasták! Az arcokra
kiült az öröm. A szív hevesebben dobogott. Megerősödött a remény, és
egy fejjel nagyobbnak érezte magát, ki a titkos hírt megtudta.
Rendkívül csodás idők voltak azok! A mai nemzedéknek hiába beszélik
azt a lelkesedést, azt az elragadtatást, ami akkor uralkodott – nem érti.
Igen, mert a jelen sivár, eszmeszegény kor gyermekei nagyon is úgynevezett
világpolgárok. – cosmopoliták. – Nincs bennök az a rajongó,
mindent áldozni kész hazaszeretet, mely azon idők nemzedékének keblét
hevítette. – Ha így halad a világ, ki tudja, a második ezredben lesz-e
még hazaszeretet? – Lesz-e még lelkesedés? Vagy ama nagy napok
századik évfordulóján lesz-e még, ki megemlékezik rólok?
Zalai Közlöny 1895. augusztus 17. 2. oldal
Mikor az országgyűlés s a kormány Debrecenbe vonultak, Kossuth így
szólt a tősgyökeres magyar város lakosaihoz:
A nemzet kormánya nevében! Debrecen város közönségéhez!
Az országgyűlés határozata következtében, úgy a törvényhozó test
maga, mint az ország kormánya, Debrecenbe megérkezett.
E törzsgyökeres magyar város köréből fog Magyarország megmentetni,
és nemzeti szabadságunk biztosíttatni.
Igen is, meg fog mentetni s biztosíttatni!
Kezességül szolgál erre az örökké való Isten igazsága, mely meg
nem engedheti, hogy a históriában példátlan ármány, gonoszság
és istentelen hitszegés Magyarország igaz ügyén erőt vehessen.
Kezességül szolgálnak vitéz hadseregeink, melyek nem az önkénynek
vak eszközei, hanem a szabadságnak rettenthetetlen oszlopai,
kiknek karjairól a lelkesült hazaszeretet villáma omlik a zsarnokság
zsoldosaira.
Kezeskedik az egész nemzet, melynek népei ezerenkint kelnek
fel az ellenség oldalában és háta mögött, hogy mélyen nyomult
bár be az országba, de azért meghódítottnak egy talpalatnyi földdel
sem mondhatna többet, mint ahol épen pillanatnyilag megáll.
65
De kezeskedik főképpen a Tiszának romlatlan szívű magyar népe,
mely a múltakban is hazánk szabadságának mindig dönthetlen
oszlopa volt, melynek rettenthetlen férfias mellén mindig megtörtek
az idegen zsarnokság nyilai, mely valahányszor e nemzet szabadságát
veszély fenyegeti, első volt a szabadság szent harcaiban, s
utolsó volt, mely kezeiből a fegyvert letevé és sohasem tette le hamarább,
mint midőn elmondhatá, hogy a haza meg van mentve.
Én láttam utamban a Kunság áldott térmezőinek férfias népét,
mely szolgaságot nem tűrt soha, láttam szemeiben az igazságos
harag villámait, s hallottam ezernyi ezereinek ajkairól a menydörgő
fogadást, mely a haza ellenségeinek halált esküdött és megesküvék
nem tűrni soha, hogy a Kunság szabad földét idegen járom nyomja.
Láttam a vitéz hajdúkat, kiknek keble oly gazdag dicső emlékezetben.
– Kik kitűzték Bocskay ősi zászlóját, mely alatt vérrel
szereztek magoknak szabadságot; kiknek a hazáért ontott vérökből
a vallás- és politikai szabadság áldása derült a honra a vésznek
napjaiban, s kik hivatva vannak megtartani a hazának azon szabadságot,
melyet őseik szereztenek. – E rettegett ostorai a zsarnokság
zsoldosainak, ezerenkint állítják ki a honszeretettől hevített
férfiakat azon szent elhatározottsággal, hogy míg a szabad hajdú
él, Magyarország földét idegen zsarnok bírni nem fogja.
És kezeskedik a szeplőtlen magyar eredetiségű alföld törzsgyökeres
magyar fővárosa, a lelkes Debrecen, melyet Isten avégett választott
ki, hogy keblében emelkedjék fel a magyar nemzet szabadságainak
erős temploma.
Debrecen azon szikla, melyre fogja építeni Isten a magyar szabadság
szentegyházát, melyen diadalmaskodni a pokol kapui soha
sem fogunk.
Debrecen lakosai! Polgártársaink! Íme, az országgyűlés s az ország
kormánya testvéri bizalommal telepedik meg magyar vendégszerető
tűzhelyeiteknél.
Megtelepedik azon bizalommal, hogy körötökben a lelkesült hazaszeretet
s igaz magyar érzelem tiszta levegőjét szívandja, melynek
éltető szellemét sem sötétben alakuló árulás, sem pulya gyávaság,
sem zavargó rendetlenség nem fogja soha megfertőztetni.
66
Megtelepedik azon szent bizalommal, hogy ha kell, Debrecen
lelkes magyarjainak tömegestőli fölkelése leszen a zászló, melynek
magasztos lobogására a Tisza népének ezernyi ezrei, mint hegyről
a hógomoly, le fognak omlani az ellenségre, hogy még csak hírmondó
se maradjon közüle, ki elmondja a hitszegők fejének, hová
temette a tiszai magyar nép azon zsoldos sereget, mely arról álmodott,
hogy édes hazánkat rabláncra fűzi.
Debrecen népe! Íme, én a nemzet nevében Debrecen városát a
magyar szabadság őrvárosának nyilatkoztatom, s az országgyűlést
és kormányt a debreceniek becsület érzésének rendíthetlen sziklájára
helyezem.
Kelt Debrecenben, január 6-án 1849.
A nemzet kormánya nevében a honvédelmi bizottmány elnöke
Kossuth Lajos
Zalai Közlöny 1895. augusztus 24. 1. és 2. oldal
Árts az ellenségnek, ahogy tudsz
Ez volt jelszava Vas Gereben lapjának, a „Népbarát”-nak. De közölt is
olyan cikkeket. hogyha azokat az ellenség esetleg olvasta, még a háta
is borsódzott tőle.
Olvasta-e ezeket, vagy hallott-e ezekről a becsehelyi kanász? – De
akár olvasta, akár nem, ártani mégis akart az ellenségnek, amint lehetett.
Többedmagával megtámadta a futárokat, de merénylete balul ütött ki.
Elfogták, s vele együtt a becsehelyi téglást és három fiatal legényt is.
Kanizsán a haditörvényszék röviden végzett, s agyonlövésre ítélte a
kanászt és a téglást. A városház börtöne volt a siralomház. A német
Jan. 13-án förgeteges időben, az öreg Nuzsán osztr. tábornok
13 000 emberrel Kanizsára bevonult. Némely házba 13–14
katonát is beszállásoltak.
67
téglás, ki töredezve beszélt magyarul, sírva erősítette ártatlanságát,
jajgatva panaszkodott: mi lesz szegény családjával? – A kanász szótlanul
készült a halálra.
Egy vasárnap délután az elítélteket, sok nép kíséretében a gymnásium
éjszaki része elé vezették, hol fél óráig időztek. Majd a gymnásium
udvarába vonultak, ahol ismét huzamos ideig tartózkodtak Végre
kegyelmet kapván, mindkettőt szabadon eresztették.
Hír szerint Nuzsán neje könyörgött az elítéltekért, és nyert nekik
kegyelmet. De elijesztésül előbb a halálfélelmet kiállatták velük, s úgy
bocsátották őket szabadon.
A kiáltott halálfélelem dacára is, mikor az ismerősök mondták a
kanásznak: „Úgy-e nem tesz többet ilyent?” – „Nem ám, amíg nem
lehet!” válaszolt hetykén a megtért bűnös.
Egy kisfiút ápr. 10-én agyonlőnek
A Király utcában Kláuz Boldizsár asztalosnál lakott sógora, Horvát
lakatos, ennek 7–8 éves fia volt az áldozat. A beszállásolt horvát katonák
az asztalosműhelyben tanyáztak. A kisfiú is ott volt, és galambjait etette.
Eközben dalolgatta: Kossuth Lajos megizente, Elfogyott a regementje,
Ápr. 10. Német utcán – Király utca – beszállásolt horvát
határőrök Horvát lakatos 8 éves fiát agyonlőtték, mert a
Kossuth dalt énekelte. ők ugyan azt állították, hogy a puska
véletlenül sült el. A nép fölzúdult, de azért a 3–4 száz horvátot
nem bántották.
68
Ha még egyszer azt izeni, Minnyájunknak el kell menni. Éljen a Kossuth!
– Dalolás közben hirtelen puskadörrenés hangzott és – a kisfiú élettelenül
elesett. A golyó szájába fúródott és rögtön megölte. A házbeliek a menekülő
katonáknak estek s agyba főbe verték.
A véres tett hírére a város fölzúdult, de komoly fordulatot nem vett a
dolog.
A néhány száz horvát katona rögtön fölhúzódott a temető mellett
lévő épület udvarába – jelenleg laktanya – és segítségért küldöttek.
A katonák állítása szerént a puska tisztítás közben, véletlenül sült el
és nem készakarva ölték meg a kisfiút. De senkise hitt nekik! Mindenki
a Kossuth dalért állott bosszúnak mondta.
Igen sokan kisérték a temetőbe. Visszajövet meg akarták támadni az
udvarba zárkózott horvátokat, és a kisfiú haláláért bosszút állni.
Albanich bíró csitította a fölbőszült népet és eléjök adta a tett veszélyes
következményeit. „Ezt a pár száz embert egy lábig agyonverhetik mondá
– de majd utána jövő nagy seregnek hogyan állunk ellent? Segítséget
pedig sehonnan sem várhatunk, s az egész városunk végromlásra jut.”
A józanul gondolkodók a bírót támogatták és sikerült a fölingerült népet
lecsillapítani, s a jövőben fenyegető veszélytől a várost megmenteni.
A horvátok segítséget kapnak
Két, három nap múlva megjött a segítség. Stillfried vezérőrnagy néhány
ezer emberrel és hat ágyúval a kanizsai réten tábort ütött. Kívánta,
hogy az elöljárók menjenek ki a táborba. Albanich az kérdeztette: „Úgy
menjen-e ki mint bíró, vagy mint egyszerű polgár?”
Ápr. 14. Stilfried osztrák tábornok egypár ezer emberrel és 6
ágyúval Kanizsára jött.
69
És megtagadta a kimenetelt, nem ment ki. Majd meg főzőedényeket
követelt. Adtak neki lábost, fazekat, csak mást ne kérjen.
Stillfried sem tudta megállni, hogy mint elődei, holmi kiáltványokkal a
házfalakat föl ne cifrázza.
Kiáltványában mindenkit emlékeztet Buritsnak már régebben kiadott
parancsára, mellyel a fegyverek beadását rendeli. De mivel senki sem
engedelmeskedett Buritsnak, azért ő még egyszer 24 órát enged a
beadásra, s ha ennek sem leend eredménye, akkor szigorú házkutatást
tart. Minden megtalált fegyverért száz pengő forintot fizet a város. Ha
így nem kap fegyvereket, a sereg a polgárokhoz lesz szállásolva, kiknek
kötelessége mindennel ellátni mindaddig, míg a fegyvereket be nem
adják. Aki a fegyvert elrejti, rögtönbíróság elé kerül. A két Kanizsa
közt pedig minden közlekedés meg lesz akadályozva, míg csak a város
neki nem engedelmeskedik. Aki pedig egy ilyen falragaszt megsért,
vagy leszakaszt, az is rögtönbíróság elé jut stb.
A nagy hangon tartott, szigorú fenyegetés dacára még csak egy fanyelű
bicskát sem kapott, és mégsem merte beváltani fenyegetését. A
kanizsaiakat ilyen hűhóval nem lehet megijeszteni. Átmentek már a
tűzkeresztségén, azért az ilyen hangokat figyelembe sem vették.
Mivel pedig minden fölragasztott kiáltvány mellé nem állított őrt is,
azért a fenyegetésre mit sem adva, csakhamar leszaggatták, vagy
megrongálták.
Zalai Közlöny 1895. augusztus 31. 1. oldal
Egyátaljában az ellenség nagyon szerette a falakat kiáltványokkal
tarkázni. A városházán néhanapján 8–10 is hirdette az ellenség nagy
vitézségét, vagy fenyegette azokat, kik nem akarnak hű császáriak
lenni. A büntetés nem is igen volt kevesebb, mint katonai rögtönbíróság
és utána kötél vagy ,,Pulver und Blei.” De még azokat is szörnyen
fenyegette, kik a fölragasztott kiáltványokat megsértik, vagy még oly
vakmerők is lesznek talán, hogy le is merik szaggatni.
A parancsnokok rendesen az urasági lakban szállásoltak, azért a kapu
alatt folyton őr állott, kinek a látható falragaszokra is vigyázni kellett.
De ez sem sokat ért, mert ennek dacára is a városházán levő kiáltvá70
nyokat reggelre leszaggatták, vagy annyira bemázolták, hogy nem
lehetett olvasni. Sőt egyszer a városház erkélyéről a feketesárga zászlót
letörték és a ráakasztott üzenettel együtt a térparancsnok szobaajtajába
támasztották.
Hiába keresték a tetteseket! Nem tudták fölfödözni! Mindenütt kutatták,
csak – a városházánál nem. Pedig annak lakói közt voltak férfiak
és nők, kik ezeket az ellenség bosszantására végbe vitték.
Áldozó csütörtök
Stillfried beköltözött a városba és az urasági lakban vett szállást.
Megelégedetten éldegélt volna kényelmes lakásában, ha nem háborgatják.
A kanizsaiakkal megfért, de annál inkább haragudott a somogyiakra.
Legnagyobb bosszúságára Somogy felől sohasem kaphatott
tudósítást, mert Noszlopy Gáspár kormánybiztos emberei a postát
rendesen lefoglalták. Véget akart vetni ennek az eljárásnak, s egy csapat
gránicsárt küldött Iharosberénybe* a postamesternek.
A somogyiak megsokallták a postamestereket és áldozó csütörtökön
hajnalban megtámadták.
Május 17. Stílfriednek Iharosberénybe küldött pár száz
katonáját a somogyi népfölkelők megtámadták, a vezető horvát
tisztet agyonlőtték és Sáncig kergették a horvátokat. Stilfried
segítségükre ment és ágyúval lövetett ráiuk.
*Iharosberény falu Somogy megyében, Kanizsához kétórányira.
71
A csapat lövöldözve visszafelé vonult, de mikor a vezető tisztet agyonlőtték,
akkor futva menekültek a katonák. Az üldözök mindenütt nyomukban
jártak és Sáncig kergették.
Stillfried egész seregével kirohant és ágyúkkal lövetett. Az üldözők
céljokat érve nem sok idő múlva visszafordultak.
Fölkavarodott a város. Az emberek nem tudták, miben áll a dolog.
Jön-e magyar sereg? – Vagy csak ijesztgetés az egész? – Üssék-e az
ellenséget? Vagy békében maradjanak-e?
De amint látták az üldözők csekély számát és visszafordulását, rögtön
tudták, hogy a somogyiaknak nincs szándékuk az ellenséget tovább
üldözni és támadni. Jó lesz tehát csendesen maradni, az ellenségnek
békét hagyni, nehogy a város bajba keveredjék.
Az agyonlőtt horvát tisztet a berényi téglavetőnél a kútba dobták.
Később kivették és eltemették.
Stillfried élve a gyanúpörrel, hogy a somogyiakat az elért siker vakmerővé
teszi és még talán Kanizsán is meglátogatják, azért, hogy meg
ne lephessék, Sánchoz közel lovas őrszemeket állított. Ezek aztán híven
és bátran őrködtek mindaddig, míg az első magyar huszárt meg nem
látták.
Az ellenség elszökik
A következő vasárnap, május 20-án a Sáncba kirándult vendégek vígan
mulattak. Két huszár vetődött a mulatók közé, Noszlopynak őrjáratot
tartó emberei közül. Mulatság közben az öregebb elkezdett lármázni:
,,Micsoda dolog az, hogy a huszár itt mulat, amott meg a német meg
mer állni. Szedte vette stb.!” Azután lóra pattan, s nekirúgtat a német
őrszemeknek. Azoknak sem kellett több! Amint meglátták a vágtató
mérges huszárt, utcu! vesd el magad, s lóhalálában benyargalnak a
városba, és a főhadiszállás előtt elkiáltják magukat: „Kommen die
Ungarn!”
Erre a kellemetlen hírre az ellenség hihetőleg azt gondolta, ennek
fele sem tréfa, hogy őket minduntalan zaklatják. Meglehet, az októberi
eseményekre is gondoltak és ilyen körülmények közt nem tartották
tanácsosnak a kanizsaiak közt maradni, akik mindjárt készek az ellenséget
ütni, amint segítséget várhatnak.
72
Még azon éjjel sietve eltávoztak. Az ágyúk és poggyászkocsik kerekeit
szalmával betekergették, hogy zörgés nélkül észrevétlenül elvonulhassanak.
Reggelre kelve az ellenségnek hűlt helye. Nyomtalanul eltűntek, a
város nagy örömére.
Oly váratlanul és rögtön határoztak az elmenetelről, és oly sietve
hajtották végre az elvonulást, hogy emiatt akadt olyan is, kit Kanizsán
felejtettek.
Egy idősebb horvát tiszt Király utcai szállásán maradt. Reggel értesült
az elvonulásról, s rögtön a sereg után indult Letenyére. Sormásig bántatlanul
haladt. Az országút a sormási korcsma mellett visz el, ahol
éppen a kiskanizsai Rózsa – gúnynéven Cseszkó – néhány cimborával
mulatott. Ezek megtámadták, bevitték a vágóhidra és embertelenül
meggyilkolták.
Hiába könyörgött, rimánkodott, ne bántsák, ő családos ember, nem
szívesen jött ide, de kényszerítették, azért jött el. – Pénzét, gyűrűit,
óráját odaadta, csak ne bántsák. Mind hiába! Meg kellett halnia.
A szabadságharc után Cseszkót elfogták, s megvasalva Pécsre vitték.
Három kocsi katona kísérte és – mégis elszökött. Zsitfa* táján az erdőben,
az idő rájok sötétedett, az eső esett, és éppen az a kocsi, amelyen
a rab ült, fölburult.
E véletlen esetet fölhasználta, és a katonák közül elszökött.
A zsitfai ispántól a katonák lámpákat kértek. Keresték, kutatták, de
eredménytelenül. Így kerülte el a rája várakozó bitófát.
Zalai Közlöny 1895. szeptember 7. 2. oldal
Az utolsó örömnapok
A nem szeretett idegenek eltávozása után beálltak ismét a mozgalmas
napok. A magyarok győzedelmei fölvillanyozták a jó kedvet. Mindenki
azokról beszélt, a legjobbat remélte, és óhajtva vártak a győztes
*Falu Somogy megyében.
73
HM HIM Hadtörténeti Múzeum, Plakát- és aprónyomtatványtár. Fotó: Szikits
Péter. Eredeti méret: 39 x 24.8 cm.
74
hadsereget. Folyt a tervezgetés, hogyan fogadják a hősöket, ha Kanizsára
jőnek.
Most már örömmel olvasták a falakra ragasztott kiáltványt, mely így
kezdődött:
Budavár a mienk!
Ma reggeli 7 órakor vette be Görgei tábornok dicső hadseregével.
Az osztrák zsoldosok keményen védelmezték a várat, de a magyar
vitézségnek végre engedni voltak kénytelenek.
Hentzi osztrák tábornok s várparancsnok halálos sebben fekszik
őrizet alatt.
Örvendj magyar nép, de el ne bízd magad, hanem készülj újabb
csatákra, hogy új győzelmeket és végdiadalt arass! Éljen a haza!
Budapesten, máj 21-én 1849.
Hajnik Pál, Irányi Dániel,
középponti rendőri budapesti teljhatalmú
igazgató. kormánybiztos.
Máj. 20. A sánc felé kiállított vasasok Noszlopinak egy pár
őrjáratra küldött huszárjától megijedtek, benyargalva a
főhadiszállás előtt elkiáltották magukat: „Kommen die Ungarn!”
Stilfried éjjel seregével együtt elszökött. Az ágyúk kerekeit
szalmával betekerték, hogy zaj nélkül távozhassanak. Reggelre
tiszta volt a város.
75
Pünkösdre megjött Csertán Sándor kormánybiztos és a városház
erkélyéről lelkesítő beszédet tartott. Kezdte a 48-dik évi márciusi napokon,
s elmondta ez év nevezetes eseményeit, leírta a téli szomorú
időket, s az ezekre következő dicső napokat. A hős honvédek fényes
győzelmeit, s az elbizakodott ellenség csúfos futását. Buzdította a népet
hazaszeretetre, egyetértésre, kitartásra, mert csak így lehet a hazát
megmenteni. A föllelkesült hallgatók sűrű éljenzéssel fogadták a buzdító
beszédet. Este fényes kivilágítást rendeztek.
A csáktornyai születésű Gáspárics Márk, szt. Ferenc rendi szerzetes,
a muraköziek kedvelt embere is eljött Kanizsára buzdítani. A városház
erkélyéről szólott az összegyűlt népnek. Ügyes népszónok volt. Tudott
a nép nyelvén beszélni. Mikor az ellenséget az ő szokása szerént
lefestette, a nagyközönség nevetésre fakadt és mondta, de már ilyenektől
csak nem félünk!
Gáspárics mindvégig tántoríthatlan híve volt a magyar ügynek. A
muraközieket is folyton erre buzdította. Különösen Perlakon, a templom
előtt tartotta legtöbb lelkesítő beszédét, ahol jelenleg szoborral van
megörökítve emléke. – Muraközben önkénteseket is toborzott a magyar
seregbe. Ezekért és a hazának más terén is tett szolgálataiért, az
elnyomatás gyászos korszakában, 1853. évi szept. 2-án Pozsonyban
kötéllel kivégezték.
Gáspárics Márk szent Ferencrendű barát, a muraközi
horvátok kedves embere is eljött Kanizsára, s egyik nap, a város
ház erkélyéről, tüzelte, lelkesítette a népet, akik fölbuzdulva
lelkesen éljenezték a derék szónokot.
76
Megkezdődött az újoncállítás, azonkívül zeneszóval jártak a toborzók
is a városban. Olyan nagy volt a lelkesedés, hogy a 12–13 éves gyermekek
is be akartak állni. A kifejlettebb 14–15 éves fiukat hosszas rimánkodásra
be is vették. Épkézláb fiatalember nem is mehetett végig a
piacon, hogy az áruló asszonyok rá ne szóltak volna. – ,,Nézzétek! ez is
itthon lopja a napot, más jóravaló férfi elment a háborúba, ez meg itthon
támogatja a tűzhelyt!” – Ilyen és más efféle dicséretben részesült a
háborúkerülő! Nem is maradt vissza a jóravaló fiatalember, hanem ment
védni a hazát.
Még a gyengéd nőket is elragadta a hazaszeretet! Honvédruhát öltve
küzdtek a honért. Kálmán nevű kanizsai nőhonvédet jól ismerték, ki
egy lábát elvesztve, áldozott a hazáért.
Somogyban Noszlopy Gáspár kormánybiztos szervezte a honvédelmet.
E célra a kanizsai sóházban összegyűlt pénzért egy hadnagyot és négy
honvédet küldött. A hirtelen elmenekült ellenségnek visszamaradt néhány
száz pár bakancsát és más holmiját is Somogyba vitette.
A függetlenség kimondása következtében ez időtájban a nemzeti rózsát
a vörös rózsa kezdte fölváltani.
Júni. 6-án volt az országos böjt és a fölső templomból
körmenet indult a barátok templomába.
Juni. Honvéd táborozás. A nemzetirózsa – cocarda – mellett a
vörös rózsát, a köztársaság jelvényét is viselték.
77
Magyarország maholnap úgyis köztársaság lesz – mondták – viseljük
hát a vörös rózsát!
Mi persze terveztünk, de a muszka végzett!
Népfölkelés – Az ellenség visszajő
A megszökött ellenséget nem akarták többé visszaereszteni, azért a
nemzetőrök, egy csapat fiatal honvéd, Csontos Sándor kapitány vadászcsapata
és a pandúrok egy része elállták a Muravonalt. A védelem
vezetésével Salamon Zsigmond századost bízták meg.
Júliusig nem is kísérlette meg az áttörést az ellenség, de mikor a
muszka már bejött, s a vérengző Haynau is negyvenezerrel az országban
volt, ezek is vérszemet kaptak, és erőszakolni kezdték a Murán az
átjövetelt.
Július eleje. A muravonalt őrző népfölkelőket, csekély számú
honvédet, kanizsai nemzetőröket, pandúrokat és Csontos N.
vadász csapatát, Knezovics osztr. ezredes vezérlete alatt álló
néhány ezerből álló sereg hat ágyúval visszanyomta és
Kanizsára bevonult.
A sereg a két Kanizsa közt, a réten táborozott, Knezovics 40–50
főnyi őrséggel az uradalmi lakban vett szállást és Sánc felé
őröket állított.
78
A vármegye népfelkelést hirdetett. Nagy csapatokban jöttek a fölkelők,
s némelyik csapatot maga a falu papja vezette. Jött még mintegy kétszáz,
többnyire újonc honvéd 10–15 lovassal. Magokkal hozták a balatoni
gőzös két kis ágyúját is. De mindez kevés volt. – A városháznál késő
éjig is folyt a tanácskozás, tervezgetés. A honvédek vezetője kijelentette,
hogy kevés lőszerük van, s az eddig összegyűlt, mindössze sem sok
erővel az ellenségnek jól fölszerelt, és ágyúkkal ellátott seregét vissza
nem tarthatja. Míg itt folyt a tanácskozás, tervezgetés, addig az ellenség
egy sötét éjjel Letenyénél a Murán áttört. A meglepett magyarok sietve
Kanizsára húzódtak. Legutolján jöttek Csontos vadászai. A kanizsai
nemzetőrök elrakták fegyvereiket, az idegenek hazasiettek. A vadászcsapat
legutolján távozott.
Az ellenség Pólát* felgyújtotta, és másnap Knezevics ezredes vezérlete
alatt hat ágyúval a kanizsai réten tábort ütött.
A következő napokban az ezredes 40–50 főnyi őrséggel az urasági
lakba vonult. Hogy pedig a magyarok Somogyból váratlanul meg ne
rohanják, Sánc felé gyalogőröket állított. Ez időtől fogva Kanizsa nem
szabadult meg többé az ellenségtől.
Zalai Közlöny 1895. szeptember 14. 2. oldal
Rémes éj július 16-án
Meleg, nyári eső után vörösen alkonyodott a nap. A felfrissült lég üdítően
hatott Az urasági lak előtt horvát tisztek élvezték a jó levegőt, s beszélgetve
űzték az unalmat. A lak emeletén meg az ezredes, hihetőleg,
győztes csatákról ábrándozott. Mindnyájan a legnagyobb biztonságban
hitték magokat. Mindenütt csend és nyugalom uralkodott.
Hirtelen hangos kiáltás zavarja meg a csendet, s az ellenségre nagyon
is kellemetlenül hatott e pár szó: ,,Jönnek a huszárok!” – A tisztek
némelyike ijedtében majd megdermedt, de élve a gyanúpörrel, hogy a
huszárkard az egyenruhával kellemetlen érintkezésbe jöhet, azért sietve
*Falu Kanizsa és Letenye közt.
79
Juli. 16-án Noszlopi Gáspár somogyi kormánybiztos Iharos-
Berényben tanyázott, honnan Blázsencsics Ferkó huszárkáplár
15öd-magával őrjáratot tartott, s a kiállított horvát őrök közül
egypárt lekaszaboltak, 3-at pedig a nép ütött agyon, s aztán
berobogtak a városba az ezredes szállása elé, ahol sok ember
fogta őket körül.
80
bemenekültek és a kaput bezárták. Ideje is volt már! mert tizenhat
huszár villogó karddal állt az urasági lak előtt, az összecsődült néptől
körülfogva. Minden hang azt kérdezte: „Jön-e a többi is?” – „Jönnek
hát – felelte a kanizsai Blázsencsics Ferkó huszárkáplár – de sem ma,
sem holnap nem érnek ide!” Mire sokan eltávoztak. Egy vasvillás ember
a kapura mutatva torkaszakadtából kiáltozza: ,,Huszárok! itt az
őrnagy!”
Valóban ott volt s rögtön életjelt is adott!
Egyszerre kinyílott a kapu fele, s két lövés esett, és egyik Szukics
kereskedő segédjét rögtön megölte. Az emberek egy pillanat alatt szétrebbentek,
mire a kapu másik szárnya is kitárult – Blázsencsics huszárkápláron
kívül – már senki sem volt ott. A granicsárok a 15–20 lépésnyire
álló káplárra lőttek, ki a sok lövés dacára is sértetlen maradt. A huszár
kardját forgatta, s a vörösen lenyugvó nap utolsó sugarai, mint villám
cikáztak a fürge acél fényében. A ló ágaskodott. Egy golyó a nyeregkápába
fúródott; a másik a ló hátulsó lábait súrolta, mire félig lerogyott,
de a sarkantyúvágásra ágaskodva kezdett menni, s a lövések megszűntével
vágtatva tova iramodott. A határőrök csak most mertek kirohanni
A horvátok két lövést tettek s egy zsidó kereskedő segédet
agyonlőttek. A nép és 15 huszár szétrebbentek, csak a kanizsai
születésű Blázsencsics maradt ott. Kire, mintegy 15–20 lépésről,
30–40 gránicsár rálőtt, a huszár sértetlen maradt, s a lövések
után ő is elnyargalt. A horvátok most kisiettek a táborba, a
huszárok nemzetőröktől kísérve a város végére – Német utca
végére – mentek, honnan a nemzetőrök a horvátokra tüzeltek.
Mivel már besötétedett – a huszárok este 8 óra tájban jöttek a
városba – az ellenség azt hitte, hogy az egész magyar sereg ott
van, azért sortüzet bocsátott reájok; s ágyúval lövette a várost.
A nemzetőrök közül némelyek megsebesültek, s a gránátok egy
házat a Német utcán fölgyujtottak. Az egész város fenekestől
fölfordult, s bizony a lakósok közül kevés hunyta be a szemét
azon éjjel! A huszárok is jó későn eltávoztak
és sorsára hagyták a várost.
81
és utána menni, de mivel a házakból rájok lőttek, azért visszafordultak.
Ez idő alatt az ezredes lóra kapott, s a horvátok rendetlen tömegben
kísérték vezéröket és folytonos ,,Zsurite!” – siess – szóval nógatták
egymást, s minduntalan hátra tekintve kisiettek a táborba.
A huszárok Noszlopy Gáspár, Somogy megyei kormánybiztosnak,
őrjáratra küldött emberei voltak. Amint beszélték, csupa huszáros
tréfából – egy akó borban fogadva – jöttek Kanizsára. Hogy a Sánc
felé kiállított őrszemek dacára is, mint a tiszta égből váratlanul lecsapó
villám, meg tudtak jelenni, úgy volt lehető, hogy azokat megtámadták
és szétverték. Blázsencsics a granicsár őrmestert levágta, a befelé
futókat pedig a nép agyonverte.
Néhány megmenekült, de az is ki erre, ki arra futott. Ezek egyike
lőtte meg az öreg Dedovics szűcsöt, ki a főutcát kerülve mellékutcán
ballagott haza. A futó horvát rálőtt, a golyó a szegény öregnek egyik
oldalán be-, a másikon kiment. Másnap nagy kínok közt meghalt.
A huszárok visszalovagoltak, de már fegyveres nemzetőrök is jöttek
velők és a város dobosával indulót verettek, s úgy mentek a Király utca
végére, honnan az ellenségre lövöldöztek. A horvátok viszont egész
sortüzeket bocsátottak rajok. Megdördültek az ágyuk is. Lőtték a várost
golyóval, gránáttal. A golyók néhány házat megsértettek; a belőtt
gránátok a házak fölött szétpattanva a cserépzsindelyeket tördelték.
Csak egy tett nagyobb kárt. Német utcán – Király utca – özv. Matkovicsné
deszkatetős házát fölgyújtotta. A nemzetőrök közül is némelyek
megsebesültek. Pávics kőműves balkarjába fúródott golyót a városháznál
Tersánczky József orvos vágta ki, hol egész éjjel ápolták.
A huszárok jó későn eltakarodtak, de akkor már az egész város
fenekestül fölfordult. A lövöldözés zaja, a folytonos lárma, kiabálás, a
bizonytalan jövő, az ellenségtől való félés: rettegésben tartották a
lakósokat – Valóban rémes éj volt! Akik átélték, nem hiszem, hogy egy
könnyen elfeledték volna!
82
Zalai Közlöny 1895. szeptember 28. 2. oldal
A városiak egy töredéke, különösen az izgatók, akik a meggyilkolt fiú
temetésekor a népet fölbujtották, Albanichnak nem tudták megbocsátani,
hogy őket tervök kivitelében meggátolta. Most meg ismét útjokba
állt a bíró, és figyelmeztette a népet a veszélyre, és nem akarta megengedni,
hogy a harangokat kongassák. De hiába volt az okos szó, hiába
a figyelmeztetés! Az eseményektől felizgatott nép nem hallgatott a józan
beszédre, inkább hitt az izgatóknak, kik bosszút forraltak a derék bíró
ellen. Szenvedélyétől megvakítva bőszülten rohant a nép Albanich
házához és betörtek a szobákba. Összezúztak minden törhetőt és sok
holmit el is vittek. A bíró családja életveszély közt futott el. Maga a bíró
a sötétség oltalma alatt a városházhoz menekült, ahol családunk körében,
könnyezve töltötte az éjszakát.
Alig virradt, máris az ellenség lovasai fölvont fegyverrel jártak be a
várost. Az ezredes beüzent a bíróhoz, és fölvilágosítást kért az eseményekről,
különösen azokról, melyek nála történtek, mert a garázdálkodókkal
rögtön akar végezni.
A városháznál rendkívüli, népes gyűlés jött össze. A bíró könnyezve
panaszolta a rajta esett súlyos és méltatlan sérelmet, de mégis arra
kérte a nagy számmal jelenlevőket: „Én miattam vér ne folyjon! Valamint
én senkit sem tudok megnevezni, úgy hiszem, kedves polgártársaim
sem ismertek meg senkit azok közül, kik a pusztításban részt vettek.”
Nem is neveztek meg senkit. Az ellenség minden kérdezgetése és
sürgetése hiába való volt! A bíró nemeslelkűsége megmentette a rombolókat
a bizonyos haláltól.
De a büntetést mégsem kerülték el. Hónapok múlva a bűnösöket
befogták, és az okozott károkat meg kellett téríteniök. Többet az uraság
börtönébe zártak.
A zavar, a rettegés napokon át sem szűnt meg. Mindenféle nyugtalanító
hírek szállongtak. Az egyik szerint a Kanizsáról elvonult magyar sereg
más csapatokkal egyesülve, s a zalai nemzetőrök- és népfelkelőktől
gyámolítva Récse felől tör az ellenségre. Majd meg Noszlopy készül az
ellenségre ütni. Az előcsapat már Sánchoz közeledik.
83
Pedig a hírekből semmi sem volt igaz! De mivel az ellenség is
minduntalan gyülekezett, a lakosok igaznak tartották a rémhíreket. A
boltokat minden lármára bezárták, a piacon árulók elszaladtak, és a
félénkebb lakosok siettek megmenekülni Cserfőre, Förhéncre és más
helyre. Így tartott ez 8–10 nap. Végre a kedélyek lecsendesedtek, és
minden a régi kerékvágásba zökkent.
Az utolsó riadalom aug. 13-án
Augusztus elején az izgalmak már annyira lecsillapodtak, hogy a
nagyasszonyi vásárt is megtartották. Igen sok ember gyűlt össze. Tíztizenegy
óráig rendesen folyt a vásár, adtak, vettek, de akkor vaklárma
támadt, s lett olyan riadalom, mely tömérdek kárt okozott.
Sánc felől a marhavásárban valami zavar esett, mire valaki elkiáltotta
magát: „Jönnek a magyarok! Ni, ott nyargalnak már a huszárok!” Ezt
több is kezdte kiabálni. A zaj mindinkább erősödött, mire a városba ért
a hír, már valóságos, ijesztő kiáltozássá és jajgatássá fajult. Megbomlott
a vásár, s kezdődött az eszeveszett futás. Benn a városban a megrémült
nép és a vásárban ácsorgó horvát katonák a boltba menekültek. A félénk
árulók otthagyták sátraikat, a kosarakból a tejet, túrót, vajat, tojást, babot,
zöldséget, gyümölcsöt stb. a földre szórták és elszaladtak.
Aug. 13. A kanizsai marhavásárban lárma támadt és többen
kiáltozták, hogy Noszlopi (Noszlopy) jön fölkelőivel a
horvátokat megtámadni. Lett óriási zavar, felfordulás, lótásfutás.
A tolvajok sok holmit elloptak. Végre kisült, hogy az egész csak
vaklárma volt. De a megesett károkat jóvátenni már nem
lehetett. Sok ember megkeserülte a vásárt.
84
Csak a tolvajok örültek. Azoknak jó vásárjok volt!
A zavarban sok holmit elloptak. Mire az emberek észre jöttek és
kisült, hogy az egész csak vaklárma, akkorra már a károkat és lopást
meg nem esetté tenni nem lehetett.
Sok ember keservesen megsiratta az augusztusi vásárt!
A szomorú idők kezdete
A magyar bankó elveszti értékét
Augusztus második felében híre terjedt, hogy a magyar bankó veszendő
és maholnap semmit sem fog érni. Minden boltban már nem is akarták
elfogadni. Emiatt aztán veszekedtek, sok helyen befejezésül verekedést
rögtönöztek, és az elvenni nem akarót meg is döngették, így tartott ez
egy ideig.
De mikor a hír szomorú valónak bizonyult, akkor a piacon egy itce
tejért – persze keserű tréfából – százas bankót adtak. Egy rostáért
kétszáz és egy pár csizmáért 4–5 száz forintot fizettek. Az eladók azt
mondták: ,,Odaadom ezt az egyet csak azért is, mert ilyen áron sohasem
vesznek többé tőlem az életben.” Végre semmi szín alatt sem fogadták
el a magyar bankót.
Hírek a világosi fegyverletételről és Világos után
„Görgei megadta magát, lerakta fegyverét” ezt újságolta a hír. De ez
oly hirtelennek tetszett, hogy mindenki nevetett rajta. „Lám, ilyen hírekkel
akar az ellenség bennünket ijesztegetni! Megadta magát, meg ám a
német torát” mondák rá válaszul. Azután elbeszélték, hogyan szedte rá
Aug. utolja felé jöttek haza a honvédek, kik a világosi
fegyverletételről menekültek.
85
Görgei az ellenséget. A fölszólításra megüzente, megadja magát. Mikor
az ellenség közeledett, az ágyukkal közéjök lövetett, és tökéletesen
összezúzta az ellenséget. Ezt többféle változatban beszélték. Utóbb
annyit mondtak hozzá, hogy Görgeinek is volt vesztesége, de az mind
kevés!
Még mindig hittük a jobbat, és bíztunk a jövőben!
Hej! de mikor az első szomorú arcú honvéd Világostól hazajött s
elmondta: ,,Vége a hazának!”
Jött a második, s ahány csak hazajött, mind azt mondta: ,,Vége a
hazának!” – Akkor elfogta a bánat a szíveket, szótlanná váltak a beszédes
ajkak és sok embernek kicsordultak a könnyei!
A hazajövök szaporodtak. Szomorúbbnál szomorúbb híreket hoztak,
és a minden baj okozóját, a hazaáruló Görgeit szidták, átkozták.
De a remény, e földiekkel játszó égi tünemény, nem hagyta el a bánkódókat.
Beszélték Bem apóról, hogy Moldvából tíz sátoralja csángó magyarral
betört Erdélybe és újra megkezdte a harcot. Nem kell csüggedni! Áll
még a bevehetetlen Komárom! Van még magyar sereg! A török is
Kossuthtal szövetséget kötött, nagy sereggel jön a magyarokat segíteni.
Perczel Mór, negyvenezer emberrel már a határon áll és csak a szultán
parancsát várja, hogy az országba törjön. Az új magyar bankót is kiadták,
melyen a magyar koronát egyfelől Kossuth, másfelől a török császár
tartja.
Ilyen cifra hírek jártak szájról-szájra. Azonban csak suttogva, bizalmas
körben és a családokban beszélték, de erős volt a hit, hogy ez mind igaz
és be fog teljesedni. Hiszen Kossuth szavára még az angol is segíteni
fogja a magyarokat.
Ilyen hírekkel vigasztalták, bátorították egymást az emberek, s aztán
megnyugodtak és bíztak.
De ez nem sokáig tartott. Jött megint a szomorú, a leverő hír, mely a
szép reményeket megkevesbítette.
Az ellenség kiáltványa a bevehetetlennek tartott Komáromvár átadását
hirdette. Elkeseredve, fájó szívvel olvasták az emberek ezen
kiáltványt:
86
Komárom várának megadása következő feltételek alatt
1-ör. A várőrség, fegyver nélkül, szabadon bocsájtatik. –
A tisztek kardai tulajdon gyanánt megmaradnak. –
Oly tisztek, kik ezelőtt a cs. kir. hadseregben szolgáltak, külföldre
szóló útileveleket nyernek. – Akik ilyeseket nem kívánnak,
szabadon haza bocsájtatnak, kivéve azokat, akik magokat önként
jelentenék.
A honvédtiszteknek, t.i. azoknak, akik ezelőtt nem szolgáltak,
szabad tartózkodás engedtetik a hazában, minden fenntartás nélkül
jövendő alkalmazásokra nézve.
A cs. kir. ezredekbeli legénység közbocsánatot nyerve, mindazon
egyénekkel együtt, akik időközben tiszti állásra léptek, szabadon
elbocsájtatik, s a később törvényes üldözés elöl valamennyien
felmentetnek.
2-or. Külföldre szóló útilevelek mindazoknak adatnak, akik
olyanokat 30 napok alatt követelnek
3-or. A tiszteknek egy havi díj, a legénységnek 10 napi zsold
adatik osztrák bankjegyekben, cs. kir. szabályszerű hadi illetmény
szerint.
4-er. A várőrségnek kincstári utalványok kiadása által előidézett
kötelezettségei kiegyenlítésére 500000 pengő forintok fizettetnek
osztrák bankjegyekben.
5-ör. A Komáromban létező elnyomorodott, s beteg harcosok
jövője biztosíttatik.
6-or. Ingó s ingatlan magán vagyonát egyáltaljában mindenki
megtartja.
7-er. Hogy hol, mikor, s mi módon tétetnek le a fegyverek, később
fog meghatároztatni.
8-or. Az ellenségeskedések ezennel mindkét részről megszüntetnek.
Szemben: HM HIM Hadtörténeti Múzeum, Plakát- és aprónyomtatványtár.
Fotó: Szikits Péter. Az eredeti dokumentum két oldalas, méret: 39,5 x 47 cm.
87
88
9-er. A vár hadi szokás, s mindkét részről ratificatio után átadatik.
Kelt a Herkály pusztán, szeptember 27-én 1849.
Haynau sk.
táborszernagy.
Takács százados. Gasparitz százados, Mednyansky alezredes,
Rutkay alezredes, Prágay alezredes, gróf Zichy Ottó ezredes, gr.
Eszterházy Pál ezredes, Janik János ezredes, Szabó Zsigmond
ezredes, térparancsnok, Kászonyi József ezredes, Asserman Ferenc
ezredes, várparancsnok, Klapka György vár és hadsereg főparancsnok.
Mikor Komárom eleste után az aradi és pesti véres napok híre is
bejárta a hazát, akkor már csak a nagyon vérmes hitűek bíztak. Várták
a tavaszt, majd mikor a Kossuthal visszatérő magyarok minden kiontott
csepp vérért bosszút állnak.
Hittük és vártuk a tavaszt!
Titkos iratok
Az év utolja felé és a következő év első felében különféle iratok
jártak titokban kézről kézre, melyeket siettek leírni és odább adni. Az
ártatlanabbak voltak a ,,Világosi föladó” és ,,Húzzad cigány Kossuth
Lajos nótáját!” – Veszélyes volt a ,,Jön az angol, jön a török” kezdetű
dal. De legveszélyesebb volt azon tiltakozó irat, melyet a menekültek
Páriszban kiadtak s aláírták: Prágay János ezredes és vezérsegéd, Szalay
László ezredes, Fornet Kornél őrnagy, Hamvasy Imre őrnagy, Radnich
Imre százados, T. Vimmer A. G. volt teljhatalmú követ a porosz udvarnál,
Dánburghy Ede, Tivadar őrnagy, s teljhatalmú Charge D’Affair az
egyesült amerikai tartományoknál. A befejezése ez: Au Nom de la Nation
Hongroisse, Peorier 28. 1850.
Ezen iratot kihagyások nélkül most sem lehetne közölni. Azon időben
pedig okvetlen több évi börtön várt arra, kinél megtalálják. Vagy tán az
akkori lőpor- és kötélvilágban egy kissé agyon is lövik, vagy fölmagasztalják.
89
Ezt a veszélyes iratot a gymnasiumi tanulók az iskolában egymástól
írták le. És mégsem tudta meg olyan ember, kinek ezt tudni nem volt
szabad.
Az ilyen iratok és más kiáltványok legtöbbje – midőn az ellenség a
várost megszállva tartotta – következőképen került Kanizsára: volt
Fakoson* egy gazdatiszt, aki koronkint belovagolt és ha a városháznál
egy, két bizalmas ismerősét meglátogatta, másnap már volt új kiáltvány,
dal vagy hír, mely hamar elterjedt.
Zalai Közlöny 1895. október 5. 2. oldal
Fájdalmas napok
A szüntelen jövő, menő katonaságnak sok kocsi kellett, amiért nem
csak a városnak, de a szomszéd falvaknak is kocsikat kellett adni. Valamelyik
nemes község megtagadta a kocsi küldést. Kulmer őrnagy, az
idei parancsnok katonákat küldött a községbe és több lakost Kanizsára
hozott. Rövid tárgyalás után hármat, az uraságilak udvarán, számos
ember jelenlétében, véresre botoztatott.
A régi sóház – jelenleg posta és távírda hivatal – mellett húzódó,
nemzeti színre festett korlát Kulmer parancsnok idejében feketesárga
szint kapott. Szemet szúrt ez mindenkinek, de különösen a deákok és
inasok nem tudtak vele megbarátkozni, s festéknek épen nem mondható
anyagokkal minduntalan bemázolták.
Ez meg az ellenségnek nem tetszett. Végre is őrt rendeltek, hogy
védelmezze a halálszint.
Veisz József sütőinast balsorsa arra vitte, kit a vitéz határőr el is
fogott. A fiú váltig állította, hogy amint ment, keze véletlenül a korláthoz
ért. Nézzék meg és látni fogják, ő semmivel sem mázolta be. Hiába
volt a mentség! Azok nem mentek el a fiú állításáról meggyőződni.
Elrettentő példát akartak adni, s akit a véletlen sors kezökbe adott: az
lakoljon. Könyörögtek a szülők; könyörgött a gazdája, Kreuter Ferenc.
Nem használt. Szegény fiút keményen megvesszőzték.
Megkezdődött a katona uralom. Jaj, volt a legyőzötteknek!
*Puszta.
90
Lőrinczy Pál
Miért keresték halálra? – Hogyan menekült meg? Elmondom úgy, amint
az időben beszélték.
Scitovszky pécsi püspök, Ranolder titkárával Kanizsa felé menekült.
A Korona vendéglőben lévén szállva, ottléteket sokan megtudták.
Másnap tovább utaztak.
Lőrinczy Pál mészáros, 3–4 társával útját állta és mint rossz hazafit
föl akarta akasztani. A megrémült püspök könyörgött. Átadta pénzét,
az aranykeresztet és láncot, csak ne öljék meg.
Lőrinczynek régebben Pécsett, mint székálló legénynek, több ízben
dolga volt a püspökkel. Most megismerte és nevén szólítva kérte, ne
bántsa! Most már éppen nem akart neki megkegyelmezni, mert megismerte.
Csak társainak hosszas nógatására állt el szándékától.
Változtak az idők. Az üldözőből üldözött lett. Akiket egykor fenyegetett,
azok most nyugodtan voltak, míg neki futni kellett, ha nem akart bitófára
jutni.
Förhéncen éldegélt és minden gyanús okra a közel levő Vajdaerdő
sűrűjébe menekült. Kulmer parancsnok egypárszor el akarta fogatni.
Három, négy kocsi katonát küldött érte, de felesége és barátai, kik
őrködtek felette, idején tudósították. Mire a katonák kiértek, ő már biztos
rejtekhelyen várta a veszély elmúltát. Egyszer csak elterjedt Lőrinczy
halálának híre és hogy a hegyen el is temették.
Hónapok múlva váratlanul megjelent a holtnak mondott Lőrinczy.
Nyíltan, bátran járt a városban, anélkül, hogy valaki bántotta volna. A
halálhír, a temetés költött volt. Az üldözött, koldusruhában, arcát elváltoztatva,
hosszas bujdosás után Esztergomba vergődött. Valami úton,
módon Scitovszky elé jutott és térdre borulva bocsánatért esedezett.
A prímás nagylelkűen megbocsátott neki és felsőbb helyen még
kegyelmet is eszközölt számára.
91
Zalai Közlöny 1895. október 12. 1. oldal
A magyar bankót elégetik
Világos után besötétült a magyar ég. Az oly sokszor legyőzött és megfuttatott
ellenség bosszút állt a védtelen magyaron. Pusztította az embert,
pusztította a vagyont. Mindenáron meg akarta törni, porig lealázni a
nemzetet. Ahol csak tehette: nyomta, keserítette és károsította a magyart.
Rendeletet tettek közzé, melyben mindenkit fölszólítanak, ha van
magyar bankója, a kijelölt helyre vigye, és elismervényt kap róla. Ellenkező
esetben ilyen, meg amolyan szigorú büntetést várhat, kinél
találnak.
Az emberek azt hitték, hogy az elismervényt idővel kelendő bankóval
kicserélik, ha veszteséggel is. Másrészt a fenyegetéstől is tartottak,
azért sokan beadták. Egy vasárnap, délfelé dobszó hitta az embereket
a Csengery utca előtti térre, megnézni a bankégetést. Ott volt Kulmer
parancsnok, mellette egy katona vékában tartotta a sok bankót. A
parancsnok szavára csomagonkint szedte és gyújtogatta. Az egy-, kétés
ötforintosok – melyeknek ércalapját a pesti kereskedelmi bankból
Windischgrätz elvitette – a tízesekkel és százasokkal együtt elhamvadtak
A parancsnok százassal gyújtott szivarra és mondta: ,,Kossuthnak
csak a neve ég most, de nemsokára maga is el fog égni.” – Senki sem
felelt neki. Némává tette az embereket a katonauralom.
A hamut, s az apró, pörkölt bankódarabokat a nép összegyűjtötte és
ereklyeként őrizte.
Két alkalommal néhány százezer forintot égettek el.
A beadók egyre várták a kárpótlást. De hiába! Ha egyik-másik még
él, máig is várhatja Miért hitt a németnek?
Hiszen régen, még Rákóczy idejében megmondta már Vay Bercsényinek:
Ne higy bátyám a németnek,
Akármivel hitegetnek.
Mert ha ád is nagy levelet.
Mint a kerek köpönyeged.
Pecsétet üt olyat raja,
Mint a holdnak karimája:
Nincsen abban semmi virtus –
Verje meg a Jézus Krisztus!
92
93
Halis István
Színes mozaik Nagykanizsa történetéből
(részlet az 1893-ban megjelent kötet 105–137. oldalairól)
A forradalom alatt (1848.)
Kanizsának kijutott a forradalom veszedelmeiből. Mint a déli vidéknek
kulcsa folytonos zaklatásoknak volt kitéve anélkül, hogy részt kapott
volna a dicsőségből.
Március 15-én Pesten kivívták a nagy reformokat. De a 12 pont
diadalának hírét csak március 18-án hozták városunkba.
Az örvendetes hírekre kokárdakészítéshez fogtak a kanizsai hölgyek.
Még az nap délutánján a város apraja-nagyja fölékesítette magát nemzeti
színű kokárdával, némelyik hosszú pántlikákat is csináltatott hozzá
sallangnak.
Március 19-én (vasárnapon) Kanizsa nagy diadalünnepet tartott a
12 pont kivívásáért. Gyuri hajdú már hajnalban mozsárágyukat durrogtatott
a cinteremben. Óriási néptömeg hullámzott mindenfelé.
Azonban egy szerencsétlen esemény már korán megzavarta az ünnepet.
Reggel 8 óra tájban szétdurrant az egyik mozsár és szerteröpülő
darabjai összetörték fejét Taródy Lacinak, ki a gimnázium 5. osztályának
tanulója vala. Meghalt abban a pillanatban. Kárpótlásul olyan
gyönyörű temetést rendeztek Lacinak, milyent Kanizsa még nem látott.
Zalának, Somogynak úri közönsége mind itt volt a temetésen, a koporsóra
ráhintettek minden virágot, melyet a környéken összeszedhettek, és
megfogadták, hogy a sírhalmot gondozni fogják örökké. (Nemrégiben
az író kereste a sírt, de nem tudott ráakadni. Nincsen már nyoma sem
a temetőben.)
Az örömünnepen annyit szónokoltak a néphez, hogy a közönséges
emberek nem tudták mit higgyenek. Az öröm oly fékvesztett lőn, hogy
sokhelyütt őrjöngésig fokozódott. A csőcselék azt mondogatta: „Minden
szabad! Osszuk meg a gazdagok vagyonát! Kergessük el a zsidókat!”
Az én kollegáim, a városi tanácsosok is kevesellték a vívmányokat.
Szokol János és Buváry János városi tanácsosok sommás úton kikiáltották
a köztársaságot. Kitűzének mellükre széles kokárdát és kalapjukba
óriási tollat, s így kiabálák a néphez: „Éljen a respublika!”
94
Máninger József tanácsost is kapacitálgatták, hogy meghódoljon a
köztársaság dicső elveinek, de a cirkumspektus Máninger azt felelé
vala a biblia szavaival: „Elvész mindaz, ki nem barátja a császárnak!”
(A későbbi idő borzasztóan igazat adott Máningernek.)
A szabadság magyarázgatása sok fejet megzavart. A diákok gyűlést
tartanak a lapdázó réten (most a gőzmalom van azon a helyen,) és
egyhangúlag elhatározzák, hogy nem járnak többé iskolába. Másnap a
tanárok hiában nyitottak be az iskolaszobákba, egy lelket sem találtak
ott a diákok közül.
De az ifjúság alkotmányos határozata fölött a tanári kar ahelyett,
hogy örvendezett volna, inkább ellenséges álláspontra helyezkedett, és
többféle sikertelen kísérlet után igénybe vette az akkori legjobb tanítót,
valami Skutika nevezetűt. Ennek hathatós befolyása következtében a
diákok kényszerültek visszaszívni szabadságszeretetet demonstráló
határozatukat, és iskolába járni tovább is.
(Némelyek azt állítják, hogy Skutika nem tanító, hanem virgács volt
valójában.)
Az öröm után hamar megjöttek a szorongattatás napjai. Rémes hírt
mondanak egymásnak a remegő ajkak: „Közelednek a rácok!”
Kanizsára jönnek! Beszélnek orosz, illír és szerb seregek jöveteléről.
Rettegés ül az arcokra.
Proklamációját azonnal szétküldi Kanizsáról Csányi László királyi
biztos.
„Magyarok! A haza veszélyben van! A fölzendült rácok ontják a polgári
vért! Ha becstelenül nem akarunk eltűnni a nemzetek sorából: fegyvert
kell ragadnunk!”
Hirdetik a hadügyminiszter parancsát városház erkélyéről és prédikáló
székekről: „Ártsatok az ellenségnek, amint csak lehet!”
Elkészítik a nélkülözhető barátcellákat kórháznak, s a kolostor szélesre
épített folyosóit telerakják lisztes zsákkal. A réztetejű Inkey-kápolna
profanáltatik puskaporos ládáknak berakása által.
Csányi László tiszteletére elnevezi Bisztricsányi János nyilvános új
fürdőházát László fürdőnek. (A most is meglevő fürdőház kertbejárata
felett máig is ott van a régi nagy betűs felírás.)
Május 19-én Szemere Bertalan belügyminiszter fölhív önkénytes
adakozásokra. Elfogadtatik: készpénz, drágaérc, gabona, posztó, vászon.
95
„Nyújtsunk mindenkinek béke olajágot, de a hadi megtámadás visszaverésére
is gyújtsunk magunknak erőt és hatalmat!”
Két jegyzéket volt alkalmam megtekinteni, melyeken azok nevei
vannak felsorolva „kik a haza oltárára áldozatot hoztak.” Egyik Albanich
Flórián városbíró kollektája 599 forint 3 krajcárról, másik Babochay
János kollektája 471 forint 84 krajcár összegről.
A gyűjtéshez hozzájárultak mindenféle állású férfiak és nők.
Érdemesnek találom az ajándékozók nagy részének közlését.
Brunner Ágnes odaadta aranyláncon levő keresztjét, Szetsődyné
gyönggyel kirakott aranyóráját.
Dobrovics Péter özvegyének ajándéka 32 forint
Steffanics Anna “ 2 forint
Juhászné asszonyság “ 3 forint
Axenti Mari férj. Salamon Zsigm. “ 3 db. arany.
Bériné asszonyság “ 2 forint
Tánczos Gergelyné asszony “ 2 forint
Brunner József adott egy aranyórát lánccal.
Salamon Zsigmond egy 6 arany nehéz aranygyűrűt.
A piarista tanárok adakozásai:
Schmiding tanár l db arany
Gyalokay l db arany
Csegezy 5 forint
Ballér Ignác 2 forint
Réffy 5 forint
Vass Sándor 5 forint
Céhek:
Magyar szabó céh 8 forint Német varga céh 5 forint
Kőmives és ács céh 10 forint
Polgárok ajándéka:
Hauser János egyik íven 10 forint másik íven 10 forint
Szép Károly “ “ 15 “ “ “ 5 “
Babochay János “ “ 15 “ “ “ 13 “ 20 aranyban
Wajdits György “ “ 5 “ “ “ 5 “
Ollop Ignác “ “ 10 “ “ “ 2 “
Ebenspanger Manó “ “ 6 “ “ “ 4 “
Tánczos Gergely “ “ 2 “ “ “ 1 “
96
Chinorányi Boldizsár ajánlott első évre 10 forintot, második évre 20
forintot.
Hegedűs József évenként 5 forintot.
Leszner Bernát ajándéka 50 forint
Axenti György “ 30 forint
Spanier Ferdinánd “ 15 forint
Löwinger Jakab “ 25 forint
Tárnok Alajos “ 20 forint
Domaniczky “ 10 forint
Hollósy József “ 10 forint
Sanveber József “ 10 forint
Szabó Ferenc “ 9 forint aranyban
Kilik Péter “ 5 forint
Werner Ferenc “ 2 forint
Rosenfeld Sándor “ 5 forint
Vágner Ignác “ 5 forint
Vidákovics György “ 5 forint
Fesselhofer József “ 5 forint
Rajnis János “ 2 forint
Huszár András “ 5 forint
M. Danneberg “ 5 forint
Pirovics Károly “ 5 forint
Kaán Károly “ 2 forint
Albanich Flórián “ 5 forint
Tóth Lajos “ 5 forint
Wlassics Eduárd “ 5 forint
Wlassics Antal “ 5 forint
Horváth Mihály “ 5 forint
Michel Ignác “ 2 forint
Koch Mihály “ 2 forint
Máninger József “ 2 forint
Wusztl Alajos “ 5 forint
Turkovics György “ l forint
Buváry János “ 2 forint
Háry István “ l forint
Szokol János “ l forint
97
Dávidovics György ajándéka l forint
Ritter András tiszttartó ajándéka 5 forint
Herbst Adolf “ l db arany.
Békefy Károly ispán “ 5 forint
Nemes Mihály számtartó “ 5 forint
(A felsorolt adakozók közül manapság csakis kettő van életben, t.i.
Werner Ferenc és Fesselhofer József. A lefolyt 45 esztendő a többit
elvitte oda, ahol sohasincsen forradalom, mert mindenki rettenetes
módon egyenlő.)
Eközben a hír újabb és újabb rettegést hoz a városba. Borzasztó zűrzavar
van. Minden órában más-más parancsot hirdetnek a lakosoknak.
Egyikben a magyar haza mentésére hínak, másik nap a császár iránti
hűségre intenek; de mindegyikben akasztófát ígérnek.
S míg a gyöngék nem tudják, kinek engedelmeskedjenek, azalatt a
többiek dolgoznak meg nem ingott hazaszeretettel. Querilla csapat
szervezkedik, mely nyugtalanítja az ellenséget, és a városon átvonuló
társzekerek rakományait elrabolja. (A nép söpredéknek – Szilajkának,
Cseszkónak aranyos napjai vannak: szabad a rablás!) A hadügyminiszter
elrendeli a 7-ik (másképp Zala megyeinek nevezett) honvéd
zászlóaljnak fölállítását toborzás útján. Ihász Dániel – a miniszter
megbízottja, – lobogó tricolorral és hangos muzsikaszóval jár Kanizsa
városában; büszkén kérdezgeti; „Ki a legény, ki a magyar?” és gyarapítja
csapatát lelkesült ifjakkal. Ennél a zászlóaljnál voltak tisztek Traupmann
Lajos kanizsai fiú és Arvay Sándor aljárásbíró.
Megható volt nemes Taródy László kötelesmesternek sorsa.
Öt szép fia volt. Laci, a legkisebbik meghalt a márciusi ünnepen.
Másik fia Miska, az egri szemináriumban volt papnövendék, honnan
társaival együtt beállt honvédőnek. Nándor, a harmadik fiú, jogász volt
Pesten: hogyne fogott volna fegyvert hazájáért? (A kápolnai ütközetben
agyonszúrták.)
Maradt még két fia: Jóska és Ferkó, kik nyugodtan dolgoztak apjukkal
együtt a mesterségben, mintha ereikben nem csörgedezett volna azon
ősüknek vére, ki az utolsó Frangipánnak fegyverhordozója vala. Csakhogy
egyszerre felharsant a vészkiáltás: „Riadj magyar, riadj!” Erre a
két testvér szép csöndesen letette kezéből a munkát. Fölcsaptak önkéntesnek.
ősz apjuk keserű zokogás között marasztotta őket, mire azt
98
mondta Jóska: „Más dolog vár ránk édesapám! az ágyuk hínak!” És
mentek a többiekkel.
A ma is életben levők közül tudomásom szerint honvéd lett Nucsecz
József piarista növendék, Halis György petrinus növendék, Szekeres
József és Gosztonyi Ferenc.
Önkényt honvéddé lett ifjú Babochay János, ki még csak 15 éves,
és halálát okozza a hadjárat nélkülözései közt szerzett betegség. Beáll
honvédnek Buváry Ferenc, ki szegénysége miatt később öngyilkossá
lőn.
Szintén ily szomorú sorsra jutott Andri József, ki mint 18 éves franciskánus
növendék (szerzetes néven Adriánus) néhány társával honvéddé
lett, s 40 év múlva kényszerült agyonlőni magát idegen földön,
mert öreg napjaira nem nyújtott a haza megélhetést. Nem maradott
utána más vagyon, mint egy darabka fakózöld selyem rongy, mely a
világosi fegyverlerakás előtt eldarabolt honvédzászlóból való volt, s
melyet mindig szíve fölött viselt.
Megalakul a kanizsai nemzetőrség is: Babochay János, Kaán Károly
és Martinkovics Károly kapitányok vezérlete alatt. Középkori dárdákkal
fegyverzik föl magukat, mert kevés a puska. Nincs lehetetlenség,
hisz „a haza van veszélyben!”
Elő veled Rákóczy korából itt heverő rézdob! Vén hajdú verd remegő
kezeiddel, verd azt az elfelejtett régi riadót, –
Úgy verd: a föld rengjen
Az ég visszazengjen,
Aki él meghallja,
Sőt ki meg van halva azt is fölriassza:
Rajta, rajta, rajta!
A kanizsaiak lelkesedve csapatonkint lesznek honvédek és nemzetőrök.
De akadékoskodnak a tudatlanok, a félénkek és a rosszat akarók.
Nem is lehet csodálni. Általános katonai kötelezettség nem volt, a
polgárok sohasem teljesítettek katonai szolgálatokat; ágyúszót senki sem
hallott közülök, annál kevésbé voltak háborúban. Ha ezekhez hozzáképzeljük
a rémesebbnél rémesebb híreket, úgy természetesnek találjuk,
hogy a polgárok egy része nem szívesen hagyja oda békés foglalkozását.
99
Benedek János azért nem akar nemzetőr lenni, mert hat gyereke
van, Hagyik Márton, mert szegény. Sebestény József kikergeti szobájából
a városi hajdút, aki őrségi szolgálatra parancsolja. (Hat órai börtönnel
büntetik.) Aszalai Gábor pedig lázít másokat is, hogy be ne álljanak
az őrseregbe, sőt mikor emiatt Albanich városbíró megidézi, ott a
városházánál összeszidja a városbíró teremtését és az előszobában levő
puskát fölkapván vakmerően agyonlőni akarja Babochay századost.
(Vasra verik és 12 óráig börtönbe csukják érte.) Leber Ignác és Práger
Móric szintén börtönbe tétetnek 12 óráig, mert megszöktek az őrségről.
Azonban fölmentik a szolgálat alul Horvát Majdák Józsefet, mert szomszédjának
Halis Ferenc tizedesnek jelentése szerint hideglelős; Balázs
Lajos szegény csizmadia pedig csakis a városban köteles szolgálatot
tenni, míg áldott állapotban levő felesége szülni fog.
A polgárok nagy része azonban tudja, hogy kötelessége nemzetőrré
lenni, s akadnak elegen, akik örömmel lépnek az őrseregbe. Benczik
József paripaháton rukkol ki, csizmáira akkora ezüst sarkantyúkat üttet,
mint egy-egy lázsiás. ő az egyetlen lovas nemzetőr a kanizsaiak seregében.
Buváry János városi tanácsos, ki polgári foglalkozására nézve takácsmesterember
vala, most a pesti utcai nemzetőrség hadnagyává lett.
Hosszú kardját feszesen tartva nagy grandezzával lépegetett rangjához
illő auktoritást követelve magának. Csakhogy végső veszedelem fenyegette
az auktoritást. Valamelyik imposztor nemzetőr ráfogta, hogy „rőfőt
visz a köpönyeg alatt nem pediglen kardot”, – s emiatt háta mögött
mindig vihogtak, nevetgéltek a nemzetőrök, mely körülmény nyilván a
fegyelem rovására ment. Buváry végre zseniálisan kivágta magát a
bajból, miként ez illett is egy vitéz nemzetőrhöz. Mikor parádéban (köpönyegesen)
kirukkolt: egy közvitéznek kellett a köpeny hátsó szárnyát
fölemelve hordozni, hogy lássák miképp nem rőföt rejteget alatta, hanem
öldöklő kardot.
Májusban Kanizsára menekül Jozipovich Antal túrmezői gróf
(Jozipovich Imre mostani horvátminiszternek apja), mert magyar érzése
miatt az illírek halálra keresték, s őt meg nem foghatván feldúlták jószágát
és elrabolták a goricai templomból az odarejtett családi ezüstneműt.
Jozipovich elmondta, hogy a turopolyai nemesek most is a magyarokkal
tartanak, mint velük tartottak jó és balsorsban századok óta, – de
100
kényszerülnek beállani az illír csapatok közé, mert másként fölakasztják
őket. A comes figyelmeztette a kanizsaiakat, hogy a turmezőieknek
nyújtsanak segédkezet az illírek közüli megszökésre, ha Jellasics seregével
Kanizsára jönnének.
Eközben folyton tart a nemzetőrség szervezése. Akadnak emberek,
kik a zsidókat nem engedik fölvenni a nemzetőrök lajstromába, „mert
nem esznek velünk egy tálból, s mert a törvényben különösen nem
említtetnek.” Emiatt a nép zúgolódott, s ígyen beszéltek: „Tudjuk, hogy
az urak minket megcsalnak, mert a zsidók megfizették, hogy helyettük
is mivelünk teljesíttessék a szolgálatot!”
Elkészülnek a szavazási lajstromok is. Június 15-én a kanizsai választókerület
népe elsőben választja országgyűlési követét.
A követválasztás a franciskánusok temploma előtti bekerített cintóriumban
történik.
Három jelölt van: első Chernel Ignác uradalmi ügyvéd, második
Babochay János ügyvéd a franciskánusok szindikusa, harmadik Bója
Gergely kanizsai praeperendiai tanító (később budapesti tanfelügyelő).
A választás nagy tűzzel ugyan, de békességben folyt délutánig, mikor
borzasztó módon félbeszakadt. Ugyanis a Chernel-féle konservatív
pártiak látván elkerülhetlen bukásukat – nemes Rumy Károly vezérlete
alatt verekedést kezdettek, hogy a választást megsemmisíthessék.
Nem kellett egyéb a kiskanizsaiaknak. A legszebb szakavatottsággal
olyan alkotmányos háborút csináltak, hogy láttára rémülés fogott el
mindenkit. Puszta kézzel kiszedték a cinterem falkerítéséből a tégladarabokat,
s azokkal zúzták be az ellenpárton levők koponyáját.
Maga Rumy Károly sebesülten ugyan, de még idején elszaladt Chernel
Ignác többi híveivel együtt. Azután a cinteremben visszamaradt Bója
és Babochay pártiak egymást kezdették ütni. Borzasztó mészárlást
követtek el. Még a választási elnök Oszterhueber Tarányi József
(Deák Ferenc sógora) is megsebesült. Három embert agyonvertek,
egynek nyelvét kimetszették, és több százan megsebesültek.
Ez volt népünk első szabad választása.
Július 6-án városunkba jött 1200 főnyi kapornaki nemzetőrség, kék
gatyában, felfegyverkezve lándzsákkal. Muzsikaszóval jöttek végig
Magyar utcán Sümeghy Ferenc főbíró vezérlete alatt.
101
Július 8-án pedig Tapolcáról jött ugyan 1200 nemzetőr, mindnyájának
volt egyenruhája, de némelyiknek fegyvere nem lévén Kanizsán
felfegyverzik őket kaszával. Varga Lajos főbíró a parancsnokuk.
Ugyanazon napon Kanizsára jött még 300 nemzetőr Batthiány Károly
gróf vezérlete alatt, – úgy a szántói 1200 emberből álló nemzetőrség
Bogyay főbíró vezérlete mellett. A szántói magas, széptermetű nemzetőrök
egyenruhában voltak.
A városban levő valamennyi nemzetőrt csapatokban felállították a
széles vásártéren, lelkesítő beszédet mondtak hozzájuk Csányi László
királyi biztos és Ottinger közös hadseregbeli tábornok, s letetették velük
az esküt a szabad ég alatt. Azután elvitték őket Lendvára és a Dráva
mellett fekvő falvakba.
Megjött az 1. honvéd zászlóalj is, mely csupa intelligens fiúkból állott.
Délceg termetükön gyönyörűen állott a feszesre szabott egyenruha.
Köztük voltak Andrásy Aladár és Széchenyi Béla grófok is.
Kanizsán pompás dolguk volt az első zászlóalj honvédeinek. Minden
családnál tárt karokkal fogadták őket, s a különféle mulatságoknak nem
volt vége-hossza.
Jól is érezték magukat a honvédgyerekek nálunk. Udvaroltak a
hölgyeknek, táncoltak, ittak; szóval gyönyörűségesen töltötték a napokat.
Éjjelenkint szerenádokat adtak Vidákovicsék, Tárnokék vagy
Babochayék háza előtt. Persze azért, mert e házakban szép leányok
lakozának.
Szeptember 8-án elmarsírozott az 1. zászlóalj. Vége lőn az aranhuezi
szép napoknak, a háború nélkülözései váltották fel. (Későbben, a rendkívül
hideg télen a fényes honvédgyerekek közül néhány visszakerült
ismét Kanizsára: rongyos ruhában, elszakadt bakancsban, éhesen és
félig megfagyottan.)
Ugyancsak szeptember 8-án jött városunkba Székesfejérvár 220
főből álló önkéntes csapata, kiket a kanizsai nemzetőrök muzsikaszóval
fogadtak. A fejérváriaknak köpenyük és kurucos fekete kalapjuk volt, s
ellátva voltak szuronyos fegyverekkel. őket is a Dráva mellé vitték.
Szeptember közepén jött Kanizsára Jellasics József hadserege, mely
mintegy 30000 főből állott. Bevonulását megelőzte a csapatai által
útközben elkövetett iszonyatosságok híre.
102
A lakosok pincébe ásták féltettebb holmijukat, maguk pedig elfutottak
Szentgyörgyvárra, Cserfőre, Látóhegyre és Virághegyre, s onnan
vigyázták rettegések között mikor égetik föl Kanizsát.
Jellasics hordái piros fezt és piros köpönyeget viseltek, – s a piros
szín visszasugárzása véres színűvé festette az utcákat. A kanizsaiak
legyilkolásával és a város elpusztításával fenyegettek az esetre, ha legcsekélyebb
ellenállásra akadnak. Hanem azért a lakosok néhányat megöltek.
Egy serezsánt Vig Pál korcsmájában két rossz erkölcsű leány
vagdalt agyon.
Válságos napok voltak. A megye főispánja leköszönt. Sehol semmi
remény nem mutatkozott, hogy a ronda seregtől valaki Kanizsát megszabadíthatná.
A városi tanács aggódás és félelem között igyekezett az
ellenség kívánatait teljesíteni.
Jellasics kenyeret, burgonyát, borsót és egyéb élelmiszert zsarolt városunkban,
s továbbvitte seregét a Pest felé vezető úton. A sereg keresztülvonulása
teljes három napig tartott.
A kanizsaiak megemlékezve Jozipovich tanácsára, a sereg által
követett útiránytól félreeső utcákba a Magyar és Pesti utcába szállásolják
a turopolyaiakat és ezek nagy részének sikerült is megszökni
Jellasics seregéből.
A serezsánok átvonulásakor egy kis 3 éves gyermek nézte őket a
soproni utcában és ártatlan együgyűségében a sokszor hallott szavakat
kiabálta: „Éljen Kossuth, éljen Kossuth!” Emiatt felbőszülve egész csapat
serezsán ugrott a gyermekhez és agyonszurkálták.
A serezsánok mindenfelé raboltak az utak mellett. Csapatonkint jártak
a bagolai és szentgyörgyvári szőlőhegyekben. Az érett szőlőt megették,
az éretlent lepusztították; fölverték a pincéket, a borokat itták mértéktelenül
s kifolyatták a hordókból, amit nem tudtak meginni. Szeptember
18-án megtámadták az elkeseredett kanizsaiak a rablókat és valami
százat agyonvertek közülök.
Jellasics után néhány nap múlva városunkba jött ifjú Nugent őrnagynak
serege, mely rendes katonaságból állott; még pedig mintegy 1800
gyalogkatonából, néhány lovas szabadosból és chevauxlegersből, ezenfelül
6 ágyú és 2 mozsárágyúval rendelkezett. A berekben a mostani
gőzmalom táján tábort ütött és állását megerősítette ágyúival.
103
Nugent biztonságban érezte magát városunkban; tétlenül vesztegelt.
Katonái bejártak a piacra vásárolni, tisztjei pedig a vendéglőkben mulattak.
Alkonyatra persze minden katonának a táborban kellett lenni.
Hanem pár nap alatt nagyot fordult a kocka. Általános népfölkelés
rendeltetett el, hogy az ellenséget Kanizsa vidékén megverjék, és a
vármegyéből kiszorítsák. Csakhamar meg is jöttek a nemzetőrök. Északon
– Palin felől – Kanizsa alá jött Vidos József fővezér a vasmegyei
nemzetőrökkel; nyugat felől a zalai nemzetőrök zárták el a sormási
utat; délen Szentmiklós faluban a keszthelyiek voltak és keleten állott
Sánc községnél a Somogy megyei őrsereg. Nem csoda tehát, ha így
bekerítve Nugent, – ki különben is a kiskanizsai és nagykanizsai lakosok
közé ékelte magát, – félni kezdett, a kanizsaiak pedig napról-napra
nekibátorodtak. Bármerre nézett Nugent nem látott mást, mint a tengernyi
magyar nemzetőrséget. Ekkor már tennie kellett valamit, hogy
agyon ne szorítsák.
Október elsején délután – míg a nép vasárnapi litánián volt a templomban
– megindította seregét a berekből, s a városon keresztül jött. Zörögtek
a nehéz ágyúk, melyeknek födele leeresztve, s a tüzérek kezeiben a
kötélkanócok meggyújtva valának: minden pillanatban készen az ágyúzásra.
Rémülés fogta el az embereket: összelövetik a várost!
Így húzódott az ellenség végig az utcákon, de nem lövetett. A katolikus
temetőben, a város déli részén tábort ütött. De itt sem érezte magát
eléggé megvédelmezve megtámadás esetére. Még azon éjjel megváltoztatta
táborhelyét, lehúzódott a fecskeparti mély vízmosásokba és
ágyúit beleállította a zsidótemetőbe. Itt megerősítette hadállását. A temető
magas kőfalakkal volt bekerítve, melyeken lyukakat vágatott ágyúi
részére, és fölállította a város felé ágyúit, miután jól megszilárdították
az ágyúk talaját ledöntött sírkövekkel. Mintha csak várban lett volna.
Mindezekből nyilvánvalóvá lett, hogy az ellenség fél. De Vidos József
a nemzetőrség vezére mindezek dacára nem merészelt támadni.
Október 2-án a szintén Palinban levő Zichy Herman gróf alezredes
meg akarta támadni az ellenséget, de a fővezér nem engedte.
Kedden, október 3-án még minden a régiben volt.
Az ellenség néhány tisztje korcsmákban mulatott, s a katonaság
csoportokban járkált a kanizsai piacon élelmiszereket vásárolgatva.
Persze fegyveresen. A kanizsaiak folytonos izgatottságban várták a
104
nemzetőrök támadását. A lakosok elszántsága és elkeseredése oly magas
fokra hágott, hogy minden pillanatban tartani kellett valami végzetessé
válható kitöréstől.
Dél felé járt az idő, midőn egy szabadkai születésű csizmadia legény
– ki a szerb nyelvet értette – meghallotta mikor egy katonadobos azt
mondta társainak: „vigyázzatok rám, majd én végigjárom a várost, s ha
nem találok benne magyar seregre, akkor dobolok és ti jöhettek rabolni
– aztán úgyis elmasírozunk!” – „Tűz van, tűz van!” kiáltott rögtön a
csizmadialegény. A kanizsaiak kezdtek csoportosulni a vészkiáltásra.
Erre a dobos megrémült, s futásnak eredett. Panganétját kirántotta és
veszettül hadonászott maga körül, hogy senkise közeledhessék hozzá.
A folyton sokasodó fegyvertelen népség utána. Valószínű, hogy a katonának
sikerül kiszaladni a táborba, ha a felsőtemplom előtt Práger egy
rongyos puskát nem tart eléje, mitől meghökkenve egy pillanatra megállott.
A következő percben már tízen is megragadták. Beledobták a mély
árokba, és ízekre tépték. Valaki a toronyba futott és megkezdette a
veszedelmet hirdető harangozást. Mindenki az utcákra tódult. Csakhamar
lefegyverezték a városban őgyelgő katonákat, kik bár lehettek vagy
harmincan, úgy megrettentek, hogy ellenállás nélkül engedték a népség
által elvenni hosszú puskáikat.
A porkolábok otthagyták rabjaikat és fegyveresen beállítottak a „Korona”
vendéglőbe, hol az ott levő 5 tisztet elfogták.
A szünet nélküli harangkongás, lövöldözés, dobolás megrémítette
Nugent-t is meg Vidost is. Egyik se tudta mi történik a városban.
Néhány katona szaladóra vette a dolgot, de ezek nagy részét agyonütötték
az utcákon, vagy agyonlőtték a házakból és padlásablakokból.
Mondják, hogy a franciskánusok quardiánja, Kovács Jnnocentius a
zárda ablakaiból lődözött rájuk.
Az egész város fölzendült. Mindenki várta a magyar sereg támadását.
De Vidos még mindig késlekedett.
Pedig Nugent serege agyon volt rémülve. Egy ágyút sem mert elsütni.
Néhány tiszt próbálkozott ugyan a város felé lovagolni, de visszariasztotta
őket a klastromból és a szemközt levő (most Unger Elek tulajdonát
képező) házból jövő szakadatlan lövöldözés.
Nugent haladék nélkül kimozdította ágyúit és retirált Szentmiklós felé.
Szegény keszthelyi nemzetőröknek nem volt más teendője, mint el105
retirálni és az ellenségnek helyet adni. Szentmiklóst az ellenség felgyújtotta
és a faluban agyonlőtték az egyetlen kabátos embert – a
főerdészt, kit véletlenül otthon találtak.
Szintúgy felgyújtották Mórichelyt és raboltak lovakat, s marhákat. A
lángoló helységek látása annyira felbőszítette a kanizsai népet, hogy
irgalom nélkül agyonveri az illírt, ahol éri. Mintegy 100 illír súlyos sebesülést
szenved, 46-ot pedig agyonvernek.
Ezalatt több kanizsai elfutott Sáncba és Palinba. Kérték az ott levő
nemzetőröket, hogy jöjjenek háborúba: gyerekjáték az egész, mert a
kanizsaiak már kergetik az ellenséget. De a nemzetőröknek volt eszök;
nem jöttek.
Alkonyodni kezdett, mikor a kanizsaiak alig találtak már tennivalót,
tehát nagy népsokaság kikísérte a városból az elfogott tiszteket és
ünnepélyesen átszolgáltatták Palinban Vidos fővezérnek. Miután ekképp
a győzelem bizonyosságáról kézzelfoghatólag megbizonyosodtak vala:
rögtön akcióba léptek a nemzetőrök és Kanizsa városába ujjongva
bevonultak.
Eközben beállt az éjszaka, de még mindig fogdosták a szétfutott
előőrsöket. Mintegy másfélszáz lett fogollyá.
Nugent pedig retirált egész éjjel, itthagyta az élelemkocsikat és fölszereléseit.
Elfutott vissza Muraközbe. Itt maradott kenyér, liszt, szalonna,
bab és katonai uniformis nagy mennyiségben. Cseszkónak és
Szilajkának bő aratása lett.
Másnap Czelczer János, a „Sas” vendéglős besúgta Martinkovics
Károly Sopron utcai századosnak, hogy vendéglőjében egy ellenséges
tiszt húzódott meg, s tegnap óta nem mozdult szobájából.
Rögtön odacsoportosult nagyszámú néptömeg; körülvették a Sast és
a vendégszobából kihurcoltak egy intelligens arcú, hosszú hajú, cifra
egyenruhájú katonatisztet, ki orosz követnek mondta magát, de az előbbi
napokban, mint Nugent titkára és segédtisztje szerepelt. Máig sem tudjuk
ki volt valóban. Óriási lárma között elkísérték a „várba” (a Korona
vendéglő épületébe), hol Vidos fővezér kihallgatásokat eszközölt a tegnapi
foglyokkal.
A néptömeg megdühödött, olyanná vált mint a tigris, mely vért érez
közelében. Mindenáron gyilkolni akartak. Szegény segédtisztnek szomorú
vége lőn. Megtámadták a védtelen foglyot, és mielőtt Vidos
106
megakadályozhatta volna, szurkálni – ütlegelni kezdették. Mikor pedig
végső kétségbeesésében sikerült a tisztnek kiszaladni az udvarba és az
árnyékszékben elrejtőzni – akkor a néptömeg utána rohant és ott a Vas
megyei nemzetőrök agyonlődözték, testét pedig szétszaggatták.
Nugent báró hadseregének elkergetése után (mikor Csertán Sándor
lőn kormánybiztossá és megkezdette oly iránybani működését, hogy a
későbbi fegyházra minél jobban rászolgáljon) – október 12-én érkezett
városunkba 105 Sándor huszár. A huszárok Grécből hazaszöktek egy
lengyel származású szabadságért rajongó Staniczky nevű őrmester
vezetése alatt, s itt alkalomra vártak városunkban, hogy valamelyik honvédcsapathoz
csatlakozzanak. Itt találták az Ernő és Wasa ezredekből
honvéddé lett legénységet, kik még a régi mondurt viselték: hosszú fehér
frakkot, széles csákót és bakancsba fűzött kék nadrágot. Csak éppen a
fekete-sárga zsinórzatot tépték le ruhájukról.
A Sándor huszárok ittléte után negyednapra városunkba jött seregével
Perczel Móric tábornok.
Serege állott a Miklós huszárokból, a szabolcsiak zászlóaljából, a Zrínyi
és Hunyady honvédzászlóaljakból. A Hunyadiak 7. és 8. századja csupa
német fiúkból állott – Bangya nevű kapitány vezérlete alatt, kik Bécsből
és a Stájer vidékből beállottak szabadságért küzdő magyar honvédeknek.
Perczel serege a pesti (most Petőfi) utcán vonult be Kanizsára. Az
ágyúkkal és a szekerekre rakott hídalkatrészekkel a Miklós huszárok
korán reggel beértek és Kiskanizsára mentek szállásra. A többi honvédek
9 óra után jöttek, s ezeket zászlóaljankint harsogó zeneszóval kísérte be
a városba Kanizsa akkori speciálitása, a híres zsidó banda.
A szabolcsi szálas honvédgyerekeket lóháton vezette Patay István,
vállain olyan remek párduckacagánnyal, minőt a táltosok idejében viseltek
a magyar vezérek.
Asszonyok, lányok ott állottak az utcán, kendőket lobogtattak és
éljeneztek. Ilyen alkalomból írhatta versét Berecz Károly:
Menj be kis lány, menj be
Fehér kis szobádba,
Ne állj ki házatok
Nyitott kapujába.
Szép zeneszó mellett
107
Jönnek a honvédek…
Menj be kis lány, menj be
Mert majd megigéznek!
A Hunyady zászlóaljbeli német önkénteseket a katonáskodás alatt
sem hagyta el kedélyességük. Kanizsa utcáin énekelve és gitározva
vonultak keresztül; a markotányosnékkal együtt énekelgették a bécsi
gúnyolódó nótákat:
Was macht der Herr Papa,
Was macht die Frau Mama,
Was macht der Cuculi?…
A magyar fiúk pedig azt énekelgették:
Nyolcz krajczár a fizetésem,
De én azzal megelégszem,
Mert a hazámat szolgálom...
Az intelligensebbek a forradalom indulójával lelkesedtek :
„Aki él talpra mind,
Együtt hordánk mi a rabigát,
Erős karjaink
Együtt mentsék is meg a hazát!
Csatára! Csatára!”
A muraköziek nótája volt:
Kossuth Lajos sloboditelj
Medjimurji od kupitelj!
(Rögtönzött fordításban:
Kossuth Lajos szabadító,
Muraközben is megváltó!)
108
Kanizsán megsokasodott Perczel Móric tábora. Itt csatlakozott hozzá,
az Ernő és Wasa ezred legénységén kívül a 47. honvéd zászlóalj, melyet
a Zala megyei önkéntes nemzetőrökből alakítottak, és amelynek fölszerelését
Zala megye adta.
A sors tréfája volt, miszerint a zászlóalj kész egyenruhája a budai
raktárban (Tabánban) maradott, anélkül, hogy a zavargós világban a
legénység között kiosztani lehetett volna, így aztán mindenféle tarka
öltözetben küzdöttek az ellenséggel és a szigorú téllel.
A 47. zászlóaljnak volt századosa a későbbi kanizsai szolgabíró: Inkey
Kázmér.
Kanizsán vette föl seregébe Perczel a soproni honvédszázadot is.
Sopron városa t.i. saját költségén kiállított egy századot, melyet teljes
fegyveren és ruházaton felül még élelemmel is ellátott. Az élelemszállító
kocsik itt állottak a Hérich-Tóth féle háznak udvarában. Persze még
nem volt arra helyre építve az a lakásszárny, ahol most az író „kosztol”
vidám társaságban, özvegy Rozgonyi Nándorné úrasszonynál. A soproni
élelmezési tisztet pedig oda kvártélyozták, ahol most Freyler Adolf
ügyvéd fogadja azokat a klienseket és kliensnőket, kik igénybe veszik
tehetségét.
A soproni honvédek egyenruhája volt: csizma, mely a nadrág alá volt
bújtatva, szürke nadrág vörös paszpullérral, kerek köpönyeg, zubbony
és csákó.
Legnagyobb örömmel fogadta Perczel a Sándor huszárokat, mert
ezek képzett – minden bajjal szembeszálló – régi katonák valának, s
ilyenekre nagy szükség volt a seregben. A derék Staniczkyt rögtön
főhadnaggyá ütötte és a 105 vitézt hadseregébe beosztván, vitte Letenye
felé a horvátok ellen.
Ekkor mentek el Perczellel a kanizsai nemzetőrök is Babochay János
százados vezetése alatt.
Letenyénél a honvédség keresztül építette a magával hozott hidat és
átkelt a Murán. A kanizsaiak föladata volt őrizni a hidat, nehogy az
ellenség elfoglalja és a honvédek visszavonulási útját elvágja.
Perczel megverte Hódosán tájékán október 17-én az ellenséget, mely
illírekből, horvátokból és határőrökből állott, – és elfogott 700 darab
granicsár katonát. De volt a foglyok között sok civil úri ember is, kiket
erőszak kényszerített a magyarok ellen harcolni.
109
A foglyokat Kanizsára hozták a nemzetőrök, és itt bezárták a Benziánféle
magazinba. (Most Löwingcr Ignác háza.) Másnap pedig tovább
kisérték őket Egerszegre. A dologban az a nevezetes, hogy a fogoly
császári katonák jól fel voltak fegyverkezve, az őket bekísérő kanizsai
Pesti utcai nemzetőrség pedig gyarló módon volt ellátva öldöklő szerszámokkal.
A győzelmek után vérszemet kapott nemzetőrség azt hitte, hogy
nincsen olyan erős ellenség, melyet legyőzni nem tudnának.
Hát még a csőcselék! Ezek előtt a személy és vagyon nem volt biztonságban,
mihelyt érezték, hogy Kanizsán nincsen katonaság. Most éppen
alkalmasnak találták az időt a zsidók zsarolására és kínzására. Szilajka
és Cseszkó a zsidó községháza elé vezették a föllázított söpredéket.
Megemlítem, hogy Cseszkóban – ki magas ripacsos ember volt –
olyan erő lakozott miképp csupa bravúrból az akós hordót csinnyjánál
fogva szokta felemelgetni, s úgy inni belőle bort. (Az ötvenes években
rablás miatt a zsandárok elfogták, s kegyetlenül megláncolták. Cseszkó
puszta kézzel szétszakította láncait és elszökött, de nemsokára ismét
elfogták és fölakasztották.) Pajtása, Szilajka, szintén olyan egyén volt,
hogy keresztet vetett magára minden jótét lélek, ha vele találkozott.
Különben eléggé jellemzi a kiskanizsaiak által reáruházott név: Szilajka.
Ilyen két jeles firma tüzelte a tömeget a zsidók ostromlására. Senkise
mert velők kikötni.
A legválságosabb percekben ért oda Babochay nemzetőri kapitány,
ki puskát fogott a tömegre, s lelövéssel fenyegetett mindenkit, ki a zsidó
községházába akarna nyomulni.
A tömeg meghökkent, imponált neki az erélyes föllépés. De ez a
zavar csak rövid ideig tarthatott, s azért e válságos pillanatokban kétségbeesett
eszközökhöz kellett nyúlni. Babochay magukat a vezéreket
Cseszkót és Szilajkát odaállította őröknek a zsidóközség háza elé azon
paranccsal, hogy irgalom nélkül leszúrjanak mindenkit, ki a kapun
benyomulni merészel. Ha pedig ez mégis megtörténik, akkor ők, mint
őrök főbelövetni fognak. Egyúttal beszédet tartott a két rablóhoz, hogy
nekik, mint a querilla-csapat legkitűnőbb embereinek kötelességük a
rendnek fönntartása, s ezért a haza méltán megvárja miképp becsületesen
megállják helyüket a mostani veszedelemben.
110
A fogás sikerült. A két főgazember visszatartotta a tömeget a rablástól
és gyilkolástól.
Ez időben igen könnyű volt megszerezni a „hazaáruló” nevet, mert a
higgadtabban gondolkozó embereket mindjárt hazaárulással gyanúsították.
Különben így volt ez az egész országban; a főurak és főpapok
majdnem mindannyian proskribált hazaárulók voltak.
Farkas, Zemlák és Kis Horváth maguk mellé vesznek néhány
embert a querilla csapatból és egyik este betörnek Saffarics Ferenc
uradalmi mérnökhöz. A jajgató gazdaasszonyt kaszával megsebesítik,
Saffaricsot elfogják és fogoly gyanánt Egerszegre hurcolják, lakásán
pedig minden összeforgatnak. Az ellenséggeli cimborálással gyanúsítják.
Legsúlyosabb vád volt ellene, hogy Nugent az ő tanácsára húzódott
seregével a fecskeparti mély gödrökbe. A vádra gúnyolódva válaszolt
a mérnök, hogyha ő tanácsot adott volna Nugentnak, akkor okosabb
tervet ajánlott volna neki, hiszen a mély vízmosásokban könnyen ottveszett
volna Nugent egész seregével együtt, ha a nemzetőrök megtámadni
merik. – Egy hét múlva szabadon bocsájtották Saffaricsot, mivel
kiderült, hogy alaptalanul gyanúsították.
Egyik napon két főpap hajtatott a Korona vendéglőbe és ott megebédeltek.
Scitovszky János pécsi püspök és Ranolder János kanonok
voltak a vendégek. Városunkban tűzként végigfutott a hír, hogy a két
főpap Bécsbe szökik, s a magyarokat elárulják a kamarillánál. A népség
csoportosulni kezdett, de mire betódultak a Koronába, akkorra már a
papok bérkocsin tovább állottak Kanizsáról.
Lőrinczy Pál kanizsai mészárosmester harmadmagával utánok
vágtatott és estefelé Alsórajk közelében beérvén a kocsit, elfogták a
papokat. Megkötözve szállították őket Barcs nevű rajki ispánhoz. Itt
afölött tanakodtak, hogy nem-e legjobb lenne őket rögtön felakasztani,
– míg végre abban állapodtak meg, hogy reggelig békében hagyják
ugyan, de felváltva őrzik őket, nehogy megszökhessenek.
Az ispánnak mégis sikerült őket megszöktetni (mint mondják Lörinczi
Pál engedte magát elvakíttatni később fizetni ígért nagy summa pénz
által, de amelyből nem látott egy fillért sem) és éjjel hintón Csács
községbe vitte őket. Ott felverték álmából a papot és a továbbutazásra
kocsit kértek tőle. Gáspár Szalezius plébános, kinek díszes hintaja
111
előtt négy darab pompás szürke szokott futni, ránézett a menekülő
papokra és megismervén őket azt mondta: „Nem adhatok fogatot, mert
minden lovam megsántult.” Nem is adott.
Hanem azért ennek dacára a főpapok el tudtak menni Bécsig, hol
hamar gondoskodtak érdemeik megjutalmazásáról. Scitovszky János
még 1849-ben esztergomi prímássá lőn, miután a gyöngeszívű Hám
János kényszerítve érezte magát a prímási méltóságról leköszönni.
Ranolder János pedig a veszprémi gazdag püspökséget nyerte, miután
az előbbi püspök, Zichy Domonkos otthagyta főpásztori székét a
magyarok elleni gyűlölete miatt.
Ez idő alatt a kanizsai nemzetőrök állandóan őrségi szolgálatot
teljesítenek.
Az őrsereg kivonult Kaán Károly vezérlete alatt a Mura folyóhoz,
Kotor község tájékára. A folyóvíz túlsó partján egy horvát hadsereg
feküdt. A hídverést a granicsárok meg sem kísérelték rettegésük miatt,
melyre nagy okuk vala. T.i. a víz innenső partján lóháton ült teljes
parádéban Benczik József, egészen a Mura szélén, hogy az ellenség
könnyen megláthassa. Kihúzott kardját mereven szögezte az ég felé.
Reggel csákót viselt, délután pedig kucsmát, melynek piros taréja kihajlott
füléig. A fövegváltoztatást magasabb harcászati taktika tette szükségessé,
hogy az ellenség minden fövegben más-más előőrsöt higgyen. A
lovas őrszemtől jó messzire a háttérben egy hadseregnek látszék a
kanizsai nemzetőrség.
Csoda-e, hogy ilyen hadvezéri talentum mellett az ellenség azt hitte,
miképp magyar huszárokkal áll szemben, s rettentő Benczik József azok
előőrse? Márpedig szegény granicsárok jobban féltek a huszároktól,
mint az ördögöktől. A Mura túlsó partjáról ijedtükben átlődöztek a lovas
őrszemre, ki annál feszesebben állott és a fülét se billentette a
golyófüttyökre. Az igaz, hogy nem kellett nagyon félnie a lövöldözéstől,
mert a puskák nem hordtak az ő posztjáig: szemei előtt potyogott bele
minden golyó a Mura vízébe.
A kanizsai őrsereg vígan élt a Mura parton. Minden istenáldott nap
kocsiszámra vitték utánuk az eledelt. A kocsik tele voltak batyuval,
pinkedlivel és csutorákkal, melyekkel a hűséges feleség vagy a szerető
rokonok örvendeztették meg a vitézi kebleket. Így aztán nem csoda, ha
egész napokon keresztül vigadtak, táncoltak, nótáztak és egy cseppet
112
se féltek. Lutris Pollák Ferenc még színielőadásokat is rendezett ott
künn a táborban.
Ekkor csinálták a nemzetőrök unalmukban azt a nótát:
Kottorinál mély az árok
Ott vannak a serezsánok,
Perczel Móric katonája
A nadrágjukból kirázza,
No félj hát magyar!
De örökké semmi se tarthat, s így végének kellett szakadni a vidám
vitézkedésnek is.
Dél felé jár az idő. Az őrsereg a bográcsokat tartja megszállva,
melyekben vidáman rotyog az ebédre készített menázsi. Egyszerre nagy
füstöt látnak az égre tolulni Molnári táján. Valaki elkiáltja magát: „Pola
ég! Átjöttek a rácok!”
Iszonyú riadalom támad a kanizsaiak között. Erőszakkal kell őket
visszatartani, hogy ne rohanjanak haza. A kapitány „kivezényli” az
egyetlen lovas-nemzetőrt a történtek kipuhatolására. Benczik József
elvágtat és Molnáriban kérdőre vonja a falu bíróját. „A rácok átjöttek a
vizén, felgyújtották Pola községet és most mennek Kanizsa felé”, szól
a fölvilágosítás. Benczik József irgalom nélkül belevágja paripájába a
bámulatos sarkantyúkat, forgószél gyanánt visszavágtat és Kaán Károlynak
„jelenti az esetet.”
A rettentő jelentést hallotta valamennyi nemzetőr, mert hadi fegyelemről
vajmi kevés tudásuk vala. Mihály arkangyalnak kürtszava nem
fog nagyobb rettegést okozni, mint ez a jelentés mekkora rémülésbe
ejtette a kanizsaiakat, kik rögtön szétfutának és torony irányában hazafelé
igyekvének. Kinek jutna most eszébe nézegetni, hogy a túlsó parton
ott van-e még az ellenség vagy elvonult már?
„Vágjad fiam, vágjad!” – mondja Kaán Károly kétségbeesve Bencziknek,
miután látja, hogy hiába trombitáltatja seregének az összehívó jelt
– „vágjad le fiam azokat, kik nem akarnak visszajönni!”
És Benczik József véghezviszi a lehetetlen dolgot. Egy cirkuszlovas
ügyességével vágtat a rohanó tömeg előtt keresztül-kasul, és visszatereli
az őrsereget, sőt annyira felbátorítja őket, hogy az ebédet megeszik.
113
De már ebéd után nem lehetett többé visszatartani a nemzetőröket;
nyílt lázadástól lehet tartani, fölhangzik tehát a vezér parancsszava
visszavonulásra, és elindulnak hazafelé.
Később kitudódott, hogy valami pajtaféle égett Polában, de azt sem
az ellenség gyújtotta meg.
Mikor pediglen a császári katonák nem láták maguk előtt az ijesztő
huszár őrszemet, bátorságot vevének maguknak hidat verni. Átjöttek a
Murán és Kanizsára marsoltanak.
Kanizsa városában olyan csöndesség vala, mintha temető lenne. Az
ellenség nem talált aggodalomra okot. Tábort ütött tehát a berekben és
körülvette magát ágyúkkal. Vezérük a várban Karczag Béla mostani
lakásán foglalt el néhány szobát, s két század katonát állított be az
udvarba, hogy személye biztonsága fölött őrködjenek.
Nem is félt addig míg Somogy megyéből rá nem ijesztettek. T.i. ezen
idők alatt a somogy megyei kormánybiztos Noszlopy Gáspár sem akart
tettekben mások háta mögött maradni. Folyton tett, szervezett, lelkesített.
Az ő általa felállított querilla csapatban volt tíz kiszolgált huszár. Ezeket
Noszlopy kiválasztotta a többiek közül és igazi huszár uniformisba
öltöztette őket Somogy vármegye költségére. Kardon kívül egyéb
fegyvert nem kaptak ugyan, hanem annál szebb volt ruházatuk: huszár
mondur, széles csákóval és cifra tarsollyal.
E tíz darabból álló huszár csapatnak vezére volt Blazsincsics Ferenc,
egy obsittal elbocsájtott huszárstrázsamester.
Blazsincsics kanizsai fiú volt, s meglehetős ügyes, tanult ember, mert
Kanizsán gymnasialis osztályokat végzett. A sudártermetű, napsütött
arcú, barna strázsamester hazard firma volt. Mikor meghallotta, hogy
szülővárosából milyen könnyen kikergették Nugent seregét, elhatározta
miképp ő is csinál valami huszár bravúrt.
Sáncban – Kanizsától 10 percnyire fekvő községben – iddogált a
korcsmában Blazsincsics huszárjaival. Blazsincsics szavaitól és a
magukba szedett sok bortól feltüzelve lovaikra kaptak a huszárok és
bevágtattak Kanizsára nagy robogással, folytonos kiabálás között.
Kanizsa végén a „Szélmalom” korcsmánál mintegy 30 főnyi rác előőrs
állott, kik úgy megriadtak a huszároktól, hogy ész nélkül szétszaladtak a
Rózsa utca felőli kertekbe, hol nagy részüket a föld népe agyonverte.
114
A huszárok egyenest a Korona elé vágtattak, s ott Blazsincsics kardja
markolatával döngetni kezdte a kaput iszonyú káromkodások között. A
kapun belül levő ellenséges csapat rettentően megijedett, mert azt hitte,
hogy egy egész sereg magyar lepte meg.
A huszárcsapat éktelenül kiabált az utcán: „Üssük az illírt! Verjétek
félre a harangokat! Annyi magyar jön, mint a fűszál!”
A kanizsaiak kitódultak az utcákra. Hirtelen megnőtt a népség.
Pressburger doktor egy régi flintával szaladgál az utcán, készen az
ellenséggel szembeszállani.
Előkerítik Czupit, a harangozót (igazi neve Munkácsy János volt,) de
hiába követelik tőle, hogy félreverje a harangokat vagy adja a templom
kulcsait a néptömegnek. A harangozó hajthatlan. Akasztófávali fenyegetés
mellett megtiltotta neki a harangok félreverését Albanich
városbíró.
Gyerünk hát a városbíróhoz! Csakhogy Albanich Flórián rendíthetlenül
megmarad előbbi parancsa mellett. Higgadtan elmondja, hogy
nincsenek katonáink, tehát meg nem engedheti a harangozást és
népfölkelést, mert bizonyos romlásába nem taszíthatja Kanizsát, hisz
az ellenség rendes katonaságból áll és minden kétségen felül szétver
bennünket.
De ki hallgatna ilyenkor az ész hideg szavára? A fölizgatott tömeg
elől kényszerül menekülni a városbíró és elszökik a kerteken keresztül,
mert másképp agyonütnék. Dühében megtámadja Albanich házát a botor
népség, (e ház most néhai Pfaff József testvéreié) összetöri a boltban
levő állványokat, kihajigálja az utcára az összes kifliket és zsemlyekészletet.
(A városbíró pékmester volt.)
Egyszerre az ellenség puskáinak ropogása hallatszik. A sortűz zajára
félbeszakad a rombolás munkája.
Ezalatt ugyanis a várban levő ellenség parancsnoka az emeleti lakás
zsaluja között óvatosan kikandikálván, meglepetve látja, hogy nem jön
több katona a néhány huszár után, kik folyton a kaput döngetik. Erre a
vezér azonnal felállítja az ott levő két század katonát az udvarban,
maga fölkap szürke paripájára, kinyittatja a kaput, sortűz mellett kirohan
egész csapatával és fut Német utcán keresztül ki a berekbe seregéhez.
A sortűzzel két civil egyént agyonlőttek: Dedovics szücsmestert és
egy boltos legényt.
115
A sortűz elől elvágtatnak a huszárok, de mivel az ellenség vélt rohama
nem következett, megállanak a piaristákon túl a Benczik-ház előtt, és
tanakodnak a további teendők felett. Itt vették észre, hogy egyik paripa
gazda nélkül van, tehát egy huszár hiányzik. Bizonyosan agyonlőtték.
A huszárok látására Benczik Józsefet elfogja a dicsőség vágya:
könyörög a házuk előtt veszteglő huszároknak, hogy vegyék be huszártársnak
arra a gazdátlanul maradt lóra. „No hát gyere velünk öcsém!”
szól Blazsincsics, mire az új huszár nagy örömmel lóra pattan és társaival
ellovagol a Szélmalom korcsmához.
Azonban az egész dicsőség csak rövid ideig tart. Egyszercsak a holtnak
tartott huszár baktat végig a Sopron utcán. Nem halt meg, hanem
lova megriadt az ellenség lövöldözésétől és ledobta a Szép Károly
patikája előtt levő híd mellé. A paripa pedig visszavágtatott a többi
huszárlóval.
A huszár megjötte után Benczik Józsefet leszállították a paripáról és
ezzel vége lőn huszárságának.
Eközben az ellenség támadáshoz készült. A várost ágyúzni kezdik, s
hallására rémület száll a lakosokra.
Az ágyúdörgésre Blazsincsics huszárjai visszanyargaltak a Szélmalomtól
Somogy vármegyébe, itt hagyván Kanizsa lakosait az iszonyatos
veszedelemben. A veszedelemből nyolczezer forint sarcnak lefizetése
árán menekült meg a város. Az ellenség vezére eredetileg 50 ezer forintot
követelt és mindenáron fölakasztatni akart néhány kanizsai embert;
Albanichnak sok könyörgés után sikerült csak a parancsnokot megengesztelni.
– Ilyen aprólékos érdekes esemény még sok történt Kanizsán a
forradalom alatt, de ezeket (ha lehetővé teszed publikum!) majd megírom
esztendőre, mikor gyönge szemeimet nem fogja bántani a gyertya
remegő fénye, hanem gyönyörű villamvilágítás mellett irogathatok.
Azonban még érdemesnek találom a megemlítésre, hogy Barcs ispán,
– ki Lőrinczyvel megmentette a főpapokat – elutazott Veszprémbe
Ranolder püspökhöz az ötvenes évek elején, és tőle segedelmet kért,
mert rossz agyagi viszonyok közé jutott. Ranolder állítólag a mentéskor
megígérte az ispánnak, hogy fejedelmi módon meg fogja jutalmazni,
most pedig azt kiáltotta neki: „Köszönd, hogy föl nem jelentettelek és a
többi kutyával téged is föl nem akasztottak!”
116
A másik szabadítóra, Lőrinczy Pálra még rosszabb idők jöttek a
forradalom leveretése után. Bujdosott. űzött vadként kóborolt az
erdőkben és csak nagy ritkán szökhetett haza övéi körébe.
Kanizsán az 1850. évben, „mikor püspökbot és katonakard uralkodott”,
báró Kulmer ezredes lőn parancsnok, kinek szigorú, nyers modora
nemesen érző szívet rejtegetett. Élet-halál ura volt, de azért egész naphosszat
káromkodott, ha egy rebellist el kellett fognia, vagy mikor kénytelen
volt a feljelentőnek (spiclinek) vérdíjat kiadatni a rendelkezési
alapból.
Az elnyomatás idején virágzott javában a spicliskedés.
Egyik kanizsai magyar (ki a forradalom alatt egyike volt a legszájasabb
hazafiaknak) egyszer éjféltájban beosont Kulmer lakásába és elárulta,
hogy Lőrinczy Pál itthon van Sopron utcai házában. Az ezredes fogait
csikorgatta mérgében. „No várj te gazember, majd megkapod, amit
megérdemeltél!” kiabált a feljelentő felé olyan dühösen, hogy ha
bizonyosan nem tudta volna a nyomorult spicli, miképp Lőrinczynek
szól ez a fenyegetés, hát magára vehette volna.
Kötelességéhez képest a parancsnok rögtön intézkedett, hogy Lőrinczyt
elfogathassa. Alarmot fúvatott és katonáit hangos kiabálás között
Lőrinczy lakása elé vezette. Itt azonban tévedés történt. Az ezredes
ahelyett, hogy Lőrinczy házába nyomult volna, a szomszédos házba
vezényelte a katonaságot szuronyszegezve. A katonák betörték a kaput
olyan lármával, hogy az egész Sopron utca felijedett éjszakai szendergéséből,
s beletelt jó félóra, míg kiderült, hogy nem jó helyen járnak a
katonák. Ezalatt Lőrinczy Pál egy ingben-gatyában menekült a kerteken
keresztül. Elrejtőzött a gimnázium előtt levő bokrok közé, hol szándéka
volt addig meghúzódni, míg valakitől ruhát kérhet ideiglenes használatra,
s aztán még az éjjel nekivág a világnak.
Még az ezredes javában mérgelődött kudarca fölött, mikor ismét
megsúgta az a jó hazafi, hogy Lőrinczy hova rejtőzött. Kulmer sietett
elfoglalni a bokrokat; mégpedig teljesen a harcászat szabályai szerint,
nehogy a szökevény elmenekülhessen. T.i. lőtávolságon kívül szépen
sorba állította katonáit és nagy figyelemmel, lassan megközelítette a
bokrokat, folyton azt kiabálva : „Wo ist der Pali?”
Pali persze nem volt bolond, hogy bevárja őket, hanem elszelelt és
meg sem állott a Förhénci szőlőhegyig, hol az egyik pince zsúpját
117
kibontván, az ottlevő sarjúban meghúzta magát heteken keresztül. Ezalatt
egy szegény eszelős ember, valami Szerdahelyi József nevű táplálta őt
összekoldult kenyérdarabokkal.
Azonban az egész dolognak koronája az volt, mikor a spicli jelentkezett
az ezredesnél az árulás díjáért és az ezredes dühösen káromkodva
kidobta szobájából „mert feljelentése hazug volt.”
118
119
Czupi Gyula
Mit tudunk Cser Józsefről és családjáról?
Az 1894–95-ben megjelent, most újra közölt cikksorozat irányította
először Nagykanizsa és Zala megye 1848–49-es eseményei iránt
érdeklődők figyelmét Cser Józsefre.
Az 1894 novemberétől 1895 októberéig, tehát éppen egy
esztendeig tartó cikksorozat – közben egy hosszabb szünettel –
harminc alkalommal került a Zalai Közlöny lapjaira, több
alkalommal a címoldalra is, ahogy a fenti, befejező részt mutató
képen látható
120
Novak Mihály a Zalavármegye az 1848–49. évi szabadságharczban
című munkája 1906-os második, bővített kiadásában oldalakon
át idézi Cser ezen cikksorozatát. Előfordul, hogy úgy idézi a szerzőt
(Csert), hogy a nevét meg sem említi, csak a cikksorozat egyik-másik
részére hivatkozik, a szerző azonosításával azonban nem foglalkozik.
Az 1929-ben megjelent Nagykanizsa monográfiában Barbarits Lajos
szerkesztő és a Nagykanizsa a szabadságharcban című fejezet
szerzője a 45. oldal lábjegyzetében megjegyzi – ekkor hivatkozik először
Cser cikksorozatának egyik darabjára –, hogy „Cser József a 48-as
időkben városi őrmester volt”.
Ez az elgondolás magából a cikksorozat szövegéből következhetett.
Az írásban ugyanis többször szerepel a Cser József név.
Cser József szűcs – olvashatjuk A nagy- és kiskanizsai választók
névsorában. A veszprémi levéltárban több dokumentumot őriznek egy
Cser (Tser) József nevű kanizsai szűcsről. Vajon van-e kapcsolat ezen
források, a választói névsorban felsorolt szűcs, valamint az őrmester
között?
A Kanizsai önkéntesek felsorolásában is találunk egy Cser nevűt,
Cser Ferencet, rá még visszatérünk.
A horvátok Magyarországba törnek című részben bukkan fel az
őrmester Cser József neve, mégpedig a következő szövegkörnyezetben:
Ezen viharos napokban az erélyes Albanich Flórián bíró, Turkovich
György és Búvári János esküdtek, Vajay Lajos szállásmester és Cser
József őrmester folyton a városháznál tartózkodtak. (Ezt a mondatot a
cikksorozatból Barbarits is idézi monográfiája 53. oldalán.) Barbarits
tehát innen vehette állítását, ezzel indult el a városi őrmester és a
cikksorozat szerzőjének azonosítása.
Barbarits A nagykanizsai hivatalok története című fejezet rendőrségről
szóló részében (174. oldal) a következőt közli az olvasóval: A
város utolsó strázsamestere Cser József volt, akit 1868-ban nyugdíjaztak.
A Zala-Somogyi Közlöny 1868. szeptember 19-i száma 4. oldalán
található hirdetés szerint pedig: „Ház eladás. Elhalt Cser József után
maradt Nagykanizsán, a Pécsi utcában (ma ez a Teleki utca) fekvő
393. sz. ház eladó. Értekezni lehet a házban lakó örökösökkel.” A nyugdíjazás
évében talán a strázsamester meg is halt? Az 1848-as őrmester
121
és az 1868-ban nyugdíjazott strázsamester talán lehetett ugyanaz az
személy, de az nem valószínű, hogy az emlékezései 1894-95-ben – halála
után csaknem három évtizeddel – látnak napvilágot.
Könczöl Imre Nagykanizsa a szabadságharc idején – Cser József
tanító naplója címmel teszi közzé a kötetünkben fakszimilében közölt
napló szövegét (Honismeret 1988. évi 2. szám, 29–31. oldalak). ő a
következőt írja a szerzőről: Cser József Nagykanizsa szabadságharc
alatti történetének legnevezetesebb eseményeit jegyezte fel. Nem
annyira folyamatosak, részletekbe menő eseményleírások ezek,
hanem inkább emlékeztető feljegyzések, támpontok egy esetleg
majd megírandó bővebb emlékirathoz. Szerzőjükről semmi közelebbit
nem tudunk. Mint naplójából kiderül, őrmesteri rendfokozata
volt és tevékeny részt vett Kanizsa szabadságharc alatti közigazgatásának
a szervezésében és irányításában.
A naptár bejegyzőjéről a szövegben olvasható, a szerző más ránk
maradt dokumentumában is megtalálható, jellegzetes aláírásból tudjuk,
hogy tanító volt.
A meglepő az a megállapításában, hogy sem a Zalai Közlöny
cikksorozatát, sem Novak Mihály munkáját, sőt Barbarits közkézen
forgó monográfiáját sem idézi, pedig azokból kiderülhetett volna, hogy
volt egy Cser József nevű szerző, aki egy „bővebb emlékiratot” tett
közzé. ő tehát a tanítót azonosította a naplóban említett őrmesterrel.
Idézzük a napló idevonatkozó részét, mely csaknem azonos szövegezésű
a cikksorozat idézett passzusával: Kijutott a rosszból mindenkinek.
Különösen a városházánál, akik voltak, mint Albanics Flórián bíró,
Turkovich György és Buvári János tanácsosok, Vajay Lajos szállásmester
és Cser József őrmester, állták ki a bajok elejét.
Sajnos csak részben hasznosul az emlékirat tartalma a Nagykanizsa
és környéke 1848–1849-ben című 2000-ben megjelent okmánytárban,
122
mert ott is csak két, Novak Mihály által idézett részletről olvashatunk a
lábjegyzetekben.
Ezt a fordulatot – tanító, őrmester – használja a 2006-ban megjelent
Nagykanizsa – városi monográfia is a névmutatójában. A vonatkozó
fejezet szerzője, Hermann Róbert sokszor idézi Cser Józsefet. Idézi a
Könczöl publikációjában ismertetett szöveg szerzőjét és a Novak
kötetében idézett emlékezőt. A most közzétett cikksorozatra nem tesz
utalást.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy az emlékezés közzététele óta –
1894–95 – nagyon sokat tudunk már a nagykanizsai eseményekről, de
a kötetünkben közölt emlékiratok szerzőjét nem sikerült hitelt érdemlően
azonosítanunk.
Felvetődött egy, az emlékirattól függetlennek látszó munka (a naptár)
kapcsán egy újabb szerző személye is, akinek a témája és a neve is
azonos a cikksorozat szerzőjével. Ennek ellenére eddig senki sem próbálta
tisztázni a kapcsolatukat. A Nagykanizsa monográfia 2006-os,
második kötete a Könczöl közölte napló szerzőjét és a Novak által idézett
emlékezés szerzőjét kimondatlanul is ugyanannak a személynek gondolja
és azt állítja róla, hogy: tanító, őrmester.
A szöveget újraolvasva számunkra másfajta kép alakult ki Cserről.
A szerző arról beszél, hogy tényező nem lehetett 1848-ban. Ebből
arra következtettünk, hogy fiatal lehetett a forradalom és szabadságharc
idején.
Az 1848. július 16-i eseményeket taglaló (Zalai Közlöny 1895.
szeptember 28. 2. oldal) részben találjuk a következőket: Maga a bíró a
sötétség oltalma alatt a városházhoz menekült, ahol családunk körében,
könnyezve töltötte az éjszakát.
A családunk körében fordulatot természetesen írhatta volna a városházán
szolgáló és ezek szerint családjával ott is élő őrmester, de inkább
gondolnám olyasvalakiről, aki ekkor még gyermek volt.
Arra is gondoltam a szöveg alapján, hogy az a személy, aki 1894–95-
ben – csaknem fél évszázaddal az események után – teszi közzé emlé123
keit, régtől nem élhetett városunkban. Ezért fordulhat elő, hogy csillagozással
jelöli szövegében a közelben fekvő szőlőhegyeket, településeket,
ami számomra meglepő egy Nagykanizsán megjelenő lapban.
A gondolkodásomban innentől két Cser József létezett, csak éppen
bizonyítani nem tudtam, hogy két személyről van szó.
*
Az internetet hívtam segítségül. Ráleltem egy 1848–49-es ereklyéket
gyűjtő tanítóra. A honlaptartalom készítőjétől kaptam egy dokumentumot
is, mely egy Veszprémben tevékenykedő tanítóról tudósít, aki ebben az
időszakban a tanítók közéletében részt vesz, sőt a millenniumra társai
közt „kezdeményezést” tesz.
Ekkor már tudtam, hogy érdemes lesz megtudni minél többet erről a
tanítóról. A veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtártól kaptam egy
életrajzot és egy cikket is Cser Józsefről:
CSER József (Nagykanizsa, 1840 körül–Vp., 1912?) tanító. A
veszprémi katolikus elemi iskolában 1859-től 1898-ig tanított.
Kezdetben az I–II. osztályban, 1868 után az V. és VI. osztályokban
dolgozott. Földrajz-tankönyve két kiadásban (1869-ben Pesten,
és 1875-ben, Veszprémben) jelent meg. M.: Veszprém város és
Veszprémmegye rövid leírása a veszprémmegyei néptanodák számára.
Pesten, 1869. – Ne higgy (!) magyar a németnek! (v.) Bp.,
én. I.: TÖLGYESI József: 1848–1849 emlékei Cser József
veszprémi tanító gyűjteményében. = Bakony–balatoni kalendárium
1998. Vp., 1997.
A cikk az életrajzban hivatkozott Tölgyesi tanulmány volt.
Ezekből megtudtam, hogy az 1848–1849 emlékeit gyűjtő Cser József
tanító Nagykanizsán született, ill. kisfiú volt Kanizsán 48-ban. Később
az ezt bizonyító dokumentumot nem csupán idézve láthattuk, hanem
egy kutató kirándulás eredményeként a megyei könyvtárban meg is
tekinthettük és a fontos adat képét is közölhetjük.
124
Révffy Endre, kedves, jó tanárom, aki 1847/8-diki iskolaévben
Nagy-Kanizsán a nemzeti tanoda norma 3. osztályában
szeretettel oktattál bennünket, a jó Isten adjon csendes
nyugalmat és lelkednek az Örök világosság fényeskedjék!
Ámen.
Cser József nyugalm. tanító. Veszprém
125
A mi zalai Cserünk azonos lehet a veszprémiek Cser Józsefével?
Mindkét helyen helytörténeti fontosságú alak, de Zalában nem tartottunk
nyilván egy Veszprémben dolgozó, de a megye története szempontjából
fontos művet publikáló szerzőt, Veszprémben pedig nem tudtak
erről a fontos cikksorozatról, bár ők azonosították és folyamatosan
bővülő helytörténet életrajzi gyűjteményükben meg is örökítették Cser
általuk ismert tevékenységét.
Megtudhattuk azt is, hogy Cser mindent gyűjtött, ami a forradalom és
szabadságharchoz kötődött. Ezek meg is maradtak. Erről két publikáció
is szólt. Az egyik a Tölgyesi munkája, a másik Rainer Pál: Az 1848/49-
es szabadságharc honvédgyalogságának a rendszeresítettől eltérő, tábori
sapkára való sapkarózsái a veszprémi múzeumban címmel jelent meg
a Turul 1995-ös évfolyama 3–4. számának 82–83. oldalain.
Tehát szinte biztos, hogy a naptárba írt napló és a cikksorozat az ő
műve, hiszen 1848–49-ről van szó minden esetben. Az aláírás sajátos
formája bizonyítja a naptárba bejegyzést író és a dokumentumgyűjtő
azonos. A naptárba írtak és a cikksorozat tartalmi azonossága pedig
bizonyítja, ahogy Könczöl sejtette, a naptárba írt szöveg egy nagyobb
emlékezés, mégpedig a Zalai Közlönyben közzétett és most újra közölt
emlékezés vázlata.
Ezt az azonosságot használtuk ki a kötetben, amikor a cikkek szövege
közé illesztettük a naptárban található kézírásos szöveget és annak gépelt
változatát.
A tanító tehát az emlékező cikksorozatunk szerzője.
Ki lehet az őrmester? ő az emlékező apja, akit a fia a nagykanizsai
1848–49-es események fontos alakjaként örökít meg. Talán ő volt az
1868-ban nyugállományba vonuló strázsamester is, akinek a házát
kívánták eladni még abban az évben.
A kanizsai önkéntesek között felsorolt Cser Ferenc pedig az őrmester
fia, a tanító idősebb testvére, aki katonaként harcolt 1848/49-ben és a
világosi fegyverletételkor már hadnagy volt, aki megőrzött egy darabot
csapata zászlajából, melyet a mi hősünk, Cser József később egy
közgyűjteménynek adományozott. Testvéréről, Cser Ferencről az
Emlékek a múltból című kivágatgyűjteményében található névsorban
126
is megemlékezik: Cser Ferenc, egy ideig zászlótartó, utóbb hadnagy
(†) 1882. 62 éves (Nagy)Bajom. (18 évvel lehetett idősebb tehát az
öccsénél, aki talán az ő példája nyomán is vált 1848–49 szerelmesévé.)
A veszprémi múzeumba adott tárgyak jegyzéke pedig a következőt
tartalmazza: Ezt a bátyám, Cser Ferenc zászlótartó, s kinevezett
hadnagy vágta le Világosnál.
Talán ez az összefoglaló hitelt érdemlően tisztázza a személyek kilétét.
Ha mégis lenne benne valamennyi tévedés, akkor is bizonyosnak látszik,
hogy egy olyan kanizsai családról van szó, amelyiktől mindannyian példát
vehetünk, az apa, az idősebb testvér tevőlegesen, a kisebb testvér pedig
az emlékek megőrzésében vitézkedett.
Cser József tanító ügyelt arra, hogy munkái, gyűjtései ne vesszenek
kárba. A naptárba írt feljegyzései Budapestre, kivágatgyűjteménye a
Veszprém megyei könyvtárba, más emlékei a veszprémi múzeumba
kerültek. Nagykanizsára is került a gyűjteményéből.
Egy Kerecsényi Edit által idézett gimnáziumi értesítő szerint a gimnázium
régiségtárának 1898–99-es év szerzeményei között van Cser
József nyug. tanító úr adománya is, köztük 7 Kossuth-bankó. („Cser
József nyug. tanító úr adománya: 2 drb. aranypénz, 33 drb. ezüstpénz,
222 drb. rézpénz, 7 drb. Kossuth-bankó, 1 drb. okmány”) Szinte biztos,
hogy a mi Cser Józsefünkről van szó, hiszen gyűjtő volt, az adományozás
ideje pedig közel esik a cikksorozat megjelenéséhez. A fontos, hogy
ekkor már nyugalmazott tanítóként említik. (A Nagykanizsai Thúry
György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919–1969 60. oldal.) Sajnos
a kanizsai adományok ma már azonosíthatatlanok.
Az emlékezéseit is sikerült megjelentetnie, mégpedig annak a közönségnek,
amelyik leginkább érdeklődött iránta, a nagykanizsai, zalai
közönségnek. Több mint száz év elmúltával pedig újra olvashatja az
érdeklődő közönség ebben a 2009. március 15-re megjelent kötetben.
Cser József naplójának és cikksorozatának értékét az adja, hogy a
történeti munkák forrásaitól elütően – ahol inkább hivatalos megfogalmazások
láttak napvilágot (pl. Hermann-Molnár okmánytára) –, ezekben
127
viszont hús-vér alakokat látunk, pontos és sejthető motivációkkal.
Megnevezettek a szereplők, átélhetők a sorsok.
Ugyanez az értéke Halis István 1848–49-et idéző munkájának is,
ezért közöljük. ő azonban – hiszen majd 15 évvel fiatalabb volt Csernél,
a tanítónál – nem volt jelen az eseményeknél és sok esetben a rá jellemző
ironikus szűrőn át láttatja a történéseket, melyek nyilvánvalóan élénken
éltek családja és a környezete emlékezetében. Halis 1893-ban ugyan
utal arra, hogy használta Novak Mihály munkáját, de ez csak az 1889-
es első kiadás lehetett. Abban még nem találhatott idézeteket Csertől,
hiszen az ő sorozata 1894–95-ben jelent meg, így Novak is csak az
1906-os második, bővített kiadásában idézhette Csert. Mindezek ellenére
Cser és Halis nagyon hasonlóan adja elő a történéseket, mely azt is
jelzi, hogy jól működött még a családi lengendárium, hiszen ugyanazok
a fontos történetek maradtak fenn.
Cser munkájának további nagy értéke a sok-sok név közlése. Igazi
kincs a választók több százas névsora a szakmájuk megnevezésével. A
korabeli propagandaanyagok közzététele jól illusztrálja azt, hogy milyenféle
benyomások érhették az események sodrásában eligazodni vágyókat.
A falragaszok szövegét ellenőrizve állapíthatjuk meg, hogy Cser
József mennyire pontos volt. Ezt az ellenőrzést kötetünkben azzal is
segíteni tudjuk, hogy több korabeli dokumentum fényképmásolatát is
közöljük. Ha minden adata csak közel olyan pontos a szövegben, mint
ezeké falragaszoké, akkor hihetünk a cikksorozatban olvashatóknak.
Cser József gondolkodásáról is sok mindent tudhatunk már. A millenniumi
javaslatáról már tettem említést. Most a javaslat tartalmát is idézem,
mert fontos az ő jellemzéséhez. Az javasolta a Veszprémegyházmegyei
tanügyi értesítő szerint, a Veszprém-egyházmegyei r. kath. tanító-egyesület
központi bizottságának 1895. évi márczius 28-án tartott ülésén,
hogy a honfoglalás 1000 éves évfordulóját a nem magyar hangzású
nevet viselő tanítók nevük magyarításával ünnepeljék.
A dr. Csiszár Miklósné szerkesztette Múltidéző című elektronikus
dokumentum (mek.oszk.hu/02100/02180/02180.rtf), mely Veszprém
múltját idézi, így említi szerzőnket a 25. oldalon: a hazafias Cser József,
128
aki maga a becsületes pedanteria s már 1867 óta folyton zsinóros magyar
ruhában jár.
Maga Cser pedig a következőképpen vall gyűjteményei elé kézzel
írott „tájékoztatóiban”.
Tájékoztató
(Cser József Emlékek a múltból)
Nem tudom: mások is, kik az időben éltek, úgy vannak-e a szabadságharcban
átélt időkkel, mint én? Bármi arra vonatkozó eseményt,
dalt vagy költeményt halljak, vagy tárgyat lássak, az nekem mindig
kedves.
Az 1848/49 gyermekkorom két mozgalmas éve, kellemes és kellemetlen
idők változó emléke.
Szülőföldem Nagy-Kanizsa, ahol a Jellasics vezette betörés pusztító
csapás volt, az idők folyamán sok és változatos esemény színhelyéül
szolgált.
Hallottam az egetverő lelkes éljeneket. Máskor a kétségbeesés
szomorú hangjai riasztották föl a csöndöt.
Láttam a magyar huszár vakmerő bátorságát és az ellenség gyáva
futását, a fölbőszült nők hősi tettét, amint az ellenség katonáit megtámadva
lefegyverezték, és a hencegő ellenség egyeseinek gyászos
halálát. Mindezek, mint gyermekkori emlékek, fölújulnak
lelkemben, s a velök rokon 48/9-diki események iránt is érdeket
gerjesztenek keblemben.
Évekkel ezelőtt kezdtem a gyűjtést, s apránkint szaporodott a
gyűjtemény, mert összeszedtem mindazt, amit lehetett, s az akkori
tüneményes időkre vonatkozik, vagy ezekkel rokon tartalmú volt.
Akiknek még a haza, a nemzet és hazaszeretet drága kincs, s
akik ezek olvasásában örömet találnak: forgassák minél többször,
hogy belőle hazaszeretetet és lelkesedést merítsenek.
Veszprém, augusztus 1-én, 1905.
Cser József nyugalm. Tanító
129
130
A második kötetbe – amelynek jelmondata: Ne higgy (!) magyar a
németnek! – főképpen 48-as verseket gyűjtött. E második kötetéhez
az alábbi „Tájékoztató-t” írta:
A haza múltjának szép emlékeire mindig kegyelettel gondol az el
nem korcsosult ivadék, csak hitvány, törpe utód, ki máskép tesz!
Ilyen kegyeletre méltó emlékek az 1848/9-diki események, melyek
hazánk ezredéves történetében fénypontot jelelnek.
Van-e olyan honfi, kinek keblét nem hevítené ama dicső napok
eseményei? Van-e kinek meg ne dobbanna szíve a hős fiúk tetteit
olvasva? Kik éltöket, véröket áldozták a hazáért?
Csak romlott szív és elme kicsinyli a haza múltjának emlékeit!
Ragyogó példák e tettek, fénylő csillagok, melyeket nekünk is
követni kell, ha veszélyben van a haza! Ami dicső példákat
összegyűjtöttem a múltak emlékeiből, azt azért tettem, hogy a
későbbi utódok is ismerjék meg eme nagy napok eseményeit, és
kegyelettel gondoljanak a múltra, a nagy idők embereire, kik a
hazáért éltek, haltak.
Veszprém, július 10. 1912.
Cser József nyugalmazott tanító
131
132
Köszönetnyilvánítás
A kötet szerkesztője köszöni az alábbi intézmények segítségét:
Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum
Eötvös Károly Megyei Könyvtár
Halis István Városi Könyvtár
HM HIM Hadtörténeti Múzeum
Thúry György Múzeum
Veszprém Megyei Levéltár
Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság
Külön köszöni
Babucsné Tóth Orsolya
Balogh László
Gy. Lovassy Klára
Hohl Zoltán
Dr. Holló József Ferenc altábornagy
Kunics Zsuzsa
Molnár András
Szabóné Vörös Györgyi
Tarnóczky Attila
Varga Béla
Varga Mária
személyes segítségét.
133
Tartalom
Előszó .................................................................................................5
Március 15-ének ünnepe ...................................................................6
Taródy Laci halála .............................................................................7
Március 15-dike után .........................................................................8
A honvédelem szervezése ............................................................... 12
Kanizsai nemzetőrök........................................................................ 13
Követválasztás június 15-én és 27-én .............................................14
A nagy- és kiskanizsai választók névsora 1848-ban ........................ 16
Nemzetőrök vonulása a Drávához................................................... 22
A horvátok Magyarországba törnek ................................................ 28
Túrmezeiek – Turopolya .................................................................. 41
Kanizsai önkéntesek ........................................................................ 42
A horvátokat Kanizsáról elűzik ........................................................44
Sándor huszárok ..............................................................................52
Perczel Muraközben csatáz ............................................................. 53
Az öreg Nuzsán Kanizsára jő ..........................................................56
Windischgrätz királyi biztosa ............................................................ 61
Kossuth kiáltványa ........................................................................... 63
Árts az ellenségnek, ahogy tudsz ..................................................... 66
Egy kisfiút ápr. 10 én agyonlőnek ....................................................67
A horvátok segítséget kapnak ..........................................................68
Áldozó csütörtök ..............................................................................70
Az ellenség elszökik ......................................................................... 71
Az utolsó örömnapok .......................................................................72
Népfölkelés – Az ellenség visszajő .................................................. 77
Rémes éj július 16-án .......................................................................78
Az utolsó riadalom aug. 13-án ......................................................... 83
A szomorú idők kezdete ...................................................................84
Titkos iratok ..................................................................................... 88
Fájdalmas napok ..............................................................................89
Lőrinczy Pál ..................................................................................... 90
A magyar bankót elégetik ................................................................ 91
134
Halis István: Színes mozaik Nagykanizsa történetéből (részlet)
A forradalom alatt (1848.) ........................................................93
Czupi Gyula: Mit tudunk Cser Józsefről és családjáról? ................ 119
135
A borítón Nagykanizsa város által egy honvéd alakulatnak
adományozott zászló egyik oldalának kivágott középrésze látható
Magyarország babérkoszorús, koronás ráfestett kiscímerével. A
Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság tulajdonában levő zászlólap
töredéket 1909-ben Cser József adományozta a múzeumnak.