Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



 
1.11 MB
2007-11-16 09:00:17
 Zalai Hírlap 1971.03.14. 062sz 08old - Apám regénye 11.jpg
 

image/jpeg
Nyilvános Nyilvános
380
1310
Zalai Hírlap 1971.03.14. 062sz 08old - Apám regénye 11

A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével:

Vértes Judit:
Apám regénye
Család és állás
XI. fejezet
Earek a mérlegen
A hollókői és horti bukás után majdnem háromnegyed évig nem pályáztam. Otthon éppen KÁTÉ (Kárszói Állástalan Tanítók Egyesülete) gyűlés volt. Beszámoltam a „kegyel-mes" képviselővel való röpke találkozásunkról. Ezután — mintha működő tantestület lennénk — a rendeletek ismertetése volt hátra.
— Helyzetjelentés az állástalanságról! — kezdte Székedy Jóska visszafojtott dühvei hangjában. — Adatgyűjteményem a régebbi és újabb rendeletremekek egybevetésén realizálódik: évi 1200 diplomás a szükséglet, 2500 diplomás az évi termelés, így évi 1300 diplomás a fölösleg!
— A pontozási rendszer —, mely csak a „tanulmányi előmenetelt", a nyelvtudást, a gép- és gyorsírást, a katonai szolgálatot, a szociális helyzetet... stb. veszi figyelembe —, nagyon „humánus" rendszer. Ebben az .évben nyolcvan férfi és negyven nőtanító nyer elhelyezést.
A szónok nem tudta folytatni, mindenki közbekiabált:
— Hiszen csak mi vagyunk tizenkilencen!
— Hatezerből (kb. ennyi állástalan tanító volt) 120-at! Hallatlan!
— Ez csupán két százalék.
Felpaprikázódott hangulatban siettem hazafelé. Anyámat és az orvost találtam feleségem mellett.
— Mi van? — kérdeztem ijedten.
— A kis vendég túl nagynak ígérkezik. Fel kell vinni Pestre! — szólt Vida doktor.
— Hová?
— A Baross-klinikára. Az esti vonattal induljanak! Itt a beutaló!
Másnap délután megszületett a trónörökös.
Ismét a minisztériumban
A Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium előtt álltam ismét. De milyen más most minden. Mint egy gránátos káplár a laktanyából kifelé, úgy léptem én be az Emkávékáem zsilipajtaján, s mentem tovább felettébb határozottan.
Könnyű volt most vágtatni fölfelé. Nem állt előttem az állástalan koldussereg, mint két éve. Nincs fogadónap. A várószobák üresek, az ajtók kitárva.
Kopogtatok és belépek a kinyitott ajtószárnyon. Köszöntöm a titkárt és máris teszem a fogasra kalapomat, veszem elő névjegyemet. Bizony, volt névjegyem! (Hogy jutottam hozzá? Kijavítottam a Kárszói Hírlap nyomdájának kézi hajtású gépét és ezzel fizettek ki). Szóval fene előkelő állástalan lettem.
— Kérem, legyen szíves ezt Huszka őméltóságának bevinni !
Rámnéz, majd a névjegyre. Nem tudja, kiskutyáé-e, avagy nagykutyáé. Koronás-e, vagy sima. Hát szépen beviszi.
— Ki ez? — hallom bentről a méltóságos hangot. Nem volt az ellenséges cseppet sem, inkább érdeklődő, csodálkozó.
— Nem tudom. Mielőtt bejött, az Aidát dúdolta — referált a titkár.
— Engedje be!
Aranybánya — máshol
— Jó reggelt kívánok! .» __JÓ reggelt! — szólt csendesen és kezet fogott velem.
— Kérem, nagyon rövid leszek! — mondtam.
— Tessék helyet foglalni!
Belesüllyedtem a nagy bőralkotmányba és kissé megzavarva a szokatlan udvariasságtól, mondtam:
__ Méltöságos uram! Én elég különös kéréssel jöttem.
Mondhatnám úgy is, hogy a folytatás már megvan, csak a kezdés hiányzik. Családom van, másfél napos apa vagyok, csak állásom nincs.
— Miből éltek eddig?!?!
— Kérem, nekem van keresetem.
— Mégis, mennyi?
— A havi fixem negyvenegy pengő, hatvanhat fillér.
— Hogyan élnek meg ebből? Elmagyaráztam, soroltam. . :
— Autót nem tud vezetni?
— De igen.
— Kérem a nyolcvanas pályázati kimutatást! — Megkeresett az albumban, elolvasott mindent, majd fél órára magamra hagyott. Mire visszajött, felálltam. Üjból leültetett.
— Mindent mérlegeltem, amit mondott. Maga bátor ember, nem fél semmitől. Ha elfogadja, adnék magának egy 1500— 2000 pengős állást.
Egy szót sem tudtam szólni.
— Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de így van. Elvállalja?
— Mit kérem szépen?
— Hát ezt az állást?
— Nem értem. Mit kell csinálni?
— Tanítani.
— Hol van ilyen állás? — kérdeztem teljesen megzavarodva
— Braziliában.
— Brazíliában??? \' . > ;
— Igen. Ott kellene tanítani a magyar kolóniákon, magyar gyerekeket. Három telep lenne a magáé. Autót is adnak, hogy át tudjon járni az egyik telepről a másikra. Egész kis paradicsomot teremthetne ott magának és a családjának.
— Kérem, most született a kisfiam!
— Hát addig itthon hagyná őket, amikor megerősödnek, maga után mennének.
— Mikor kellene utaznom? — kérdeztem gyámoltalanul, mert éreztem: nem fogadhatom el.
— Bizony sürgős. Tíz napon belül. Egy darabig hallgattunk.
— Nos, mit szól hozzá? — sürgetett.
— Méltóságos úr! Ne tessék haragudni... Nem tudom... Nem tudom megtenni... Nem tudom őket itthagyni.
Huszka ügyosztályvezető nagyon sokáig nézett rám elgondolkozva. Ez újra felbátorított.
— Végtelenül köszönöm a jóindulatát, de inkább kérnék egy itthoni állást bárhol.
Felkelt, kezet nyújtott:
— Biztosat nem tudok most ígérni, de lehet, hogy a karácsony meghozza az állást a kisfiú mellé — mondta és mosolygott.
— Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! — rohantam kifelé.
— A kalapját is vigye kérem! — szólt utánam a titkár. Hát vittem. Engem meg az indulat. Talán lesz állás! Igazi
Éliás! Meghozta az új kis élet.
(Vége következik)