| 1.18 MB | |
| 2007-11-16 08:56:54 | |
 | |
 | |||||||
Nyilvános  409 | 1311 | Zalai Hírlap 1971.02.14. 038sz 08old - Apám regénye 07 | A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével: Vértes Judit: Apám regénye Cirkusz és kenyér 7. fejezet M. K. V. K. M, Minisztérium! Tiszta misztérium! Misztikus minisztérium! Itt állok szent kapud előtt. Méregetem a feliratot, hagyó-gatom a belépést, mint fogfájós a rendelő előtt. Nézem és olvasom megbüvölten: Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. M. K. V. K. M. Emkávékáem oda és vissza. Milyen bűvös, önmagába visszatérő „Indulagörög-aludni"-szerű játék ez. Itt ékeskedik a bátorító írás is: Állástalanok fogadónapja kizárólag kedd! Belépés sorszám szerint A feliratok után a portástábornok fogadott. Aprólékosan kianalizálta kilétemet, kezembe nyomta a 113-as varázsszámot és mutatta az irányt. Boldogan rohantam volna útlevelemmel az ígéretek Felhőkarcolója felé, ha bele nem ütközöm már a lépcsőknél a kilincselő diplomás, koldusseregbe, a várakozó állástalanok kígyózó sorába. A kigyó-íaroknak én lettem a 113. sorszámú pikkelye. Az idő megállt. A lépcsők kínos-keservesen fogynak, türelmünk rohamosan. A lift rendületlenül jár, da nem nekünk! Szállítja a kisebb-nagyobb minisztériumi méltóságosokat. Ezeket mind lehet nézni, irigyelni. Idő is van rá! „Parancsoljon méltsásramm! Parancsoljon Méltsásgramm!" Mázsányi méltóságtudattal néznek el felettünk... Valahová m semmibe. Arcukat feltérképezzük. „Panem et eircensea!" A cirkusz tehát megvan az álláskérők csendes nézőserege szamára, már csak a kenyér kell. Az is meglesz! — gondolom és századszorra is kitapogatom a zsebemben lapuló Néptanítók Lapját. ... 66. évf. 2. sz. 1933. jan. 15. 139/1933. eln. sz. Valamennyi alárendelt hatóságnak, hivatalnak, intézetnek, intézménynek. X Az 1901. évi XXIV. t c. (az összeférhetetlenségről) 13. §-ának utolsó bekezdésében akként rendelkezik, hogy „kinevezések vagy előléptetésekre vonatkozó közbenjárást a miniszterek senkitől sem fogadhatnak eL" x Végül szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a tisztviselők, tanerők és egyéb alkalmazottak indokolt és jogos kívánságaikat bármikor elém terjeszthetik a szolgálati út betartásával, stb. Budapest, 1933. január 5. Hóman Bálint s. k. Váratlanul felgyorsul a kígyómozgás. Ügy látszik erősítést kaptak odabent, ötösével adagol bennünket az altiszt kétfelé. Öt ide! öt oda! Öt ki! öt be! Szenzációs szervezés! Délután 2 óra van! Többen delet csinálnak. Leülnek a léptsőre, (igen a lépcsőre!) és ott esznek. Esznek. Egy sápadt leányt most támogatnak ki a sorból. Arcán könnypatak. Jtfa már nem lesz ereje visszajönni. Megilletődve léptem be négy sorstársammal a szent hely élőszentélyébe. Egy szemüveges fiatalember trónolt az íróasztal mögött Előtitkárféle lehetett. A 8—10 kg-os vaskos Nagy Könyv feküdt előtte. Ebből keresgélte ki a neveket. Libasorban áll tünk előtte. Én voltam az utolsó közlegény. Ráértem számolni a ránk fordított időt. Az első aspiráns egy sovány kislány, 5 percet emésztett fel. Sok! özvegy édesanyja, testvérei vannak, 5 éve állástalan, stb. stb. stb. Sok-sok stb.-jo volt szegénynek és az az 5 év. Nem panaszkodhatott, a k.s szemüveges teljes 5 percet áldozott rá. Egy év = egy perc. (Az én alig két esztendőmmel hamar kiemészt innen! — gondoltam.) — Tessék bemenni azon az ajtón! — mondta a lánynak. Ez biztos kifogta a fókát. A másodikkal hamar végzett az íróasztal hajókormánvosa. Egy perc volt mindössze. A harmadik eszkimó „szimpla" eset volt. Három éve állástalán „isen ... igen ... a kérvényét számon tartják", itt a bejegyzés: beadta 1930. júl. 15-én, most 1933 van. Ez csak 3 év, lássa be kolléga úr, vannak régebbi állástalanok is... Azok jönnek előbb. A .,kollé?a" úr sehoeysem akarta belátni. Magyará^tq kézzel-lábbal a sok satöbbit. — Sa\'nálom! — mondta a miniszteriális gépezet elővédje •— Tcsék nár hónap múlva beiönni. — Elment a „csak" 3 éves és vitte magával a 6 perc kínjait. Tehát eddig: 5-M-M5 •------= 4 pere 3 Egy óra alatt 15 életsors. — Tessék a következő! Ez én vagyok. — Név? Máris lapozza a bibliát, keresi a nevem. Nagy a rend! Betűrendben vannak itt beláblázva az embersorsok. — Ne tessék keresni!, Nem vagyok benn a nagy könyvben. — Hogyhogy? — kérdi megütöd ve, s feltolja szemüveget • homlokára, hogy jobban mégnézzen. — Nincs benne? Hát akkor mit akar? — Kérem, én most hoztam be a kérvényt. 1931-ben végeztem, akkor rögtön katonának hívtak be... — Ide nem Is adott be kérvényt? — vágott közbe. — Nem. Azt hittem felekezetnél, községnél könnyebben megy a dolog. — Dehát akkor mit aVar tőlünk? — hitetlenkedett. — Kérem, engem a 139-es rendelet bátorított fel és ezért hoztam be a kérvényemet. Odamutattam a Néptanítók Lapját Rá se pillantott. Hátradőlt székében. Lekapta szemüvegét, összecsapta két kezét: — Hát kérem! Ilyen még nem fordult elő. Idefön érdeklődni és bent sincs a kérvénye. Hallatlan! Visszakapkodta a szemüveget és szétcsapta a könyvet. — Nézze! Itt van pár ezer ember betűrendben. Mi ezt mind pontosan nvilvántartiuk. számontartjuk. Ha bent van, akkor lehet érdeklődni! Látja? Látia? — Köszönöm szépen! — mondtam a semmiért. —■ Tessék a következő! — fordult el tőlem a periszkóp ember. Hátra vánszorojrtam a fflUedt szobiban. Fogtam a Néptanítók Lapját, belehe\'veztem kérvényemet és csendesen odatettem a sorsok asztalára. A szemOveee-! rámmeredt. Mondani akart valamit, de fuldokló köhögés főtt rá. — Köszönöm szépen! — mondtam újra és már kinn is Voltam, sorsára haeyva kérvényemet. (Folytatása következik) |
