Az 1990-es években felerősödött az a tendencia, hogy a plakát szerepét más tömegkommunikációs médiumok veszik át a reklámban, így még a valódi funkciót kínáló kulturális területen is egyre szűkülnek a lehetőségei. A műfajt az tartotta mégis életben, hogy közvetlen és erőteljes kifejezésmódja egyes művészek számára az önkifejezés eszköze maradt, ez pedig mintegy a képgrafika elfogadott társává, kiállító művészetté avatta. A plakátgrafika, mint alkalmazott művészeti műfaj a 21. században teret veszít és átalakulni kénytelen.
A plakátművészet ott kezdődik, ahol a szavak befejeződnek. Lehet-e a vizuális kommunikációt verbálisan kommunikálni? Aki az elmúlt időszak magyarországi színházi előadásainak plakátjait megpróbálná a szavak nyelvére fordítani, annak nyilván a képi reprezentáció különféle megnyilvánulásairól illene értekeznie, a fény és az árnyékvetés, a tükröződés és a perspektíva összefüggését kellene taglalnia, de jobb, ha bele sem vág, hisz a plakát már mindezt elmondta a saját nyelvén, világosan, tisztán, magától értetődő egyszerűséggel. A színházi előadásokhoz készült plakátgrafikák rétegelt, filozofikus mélységű üzenetei bizonyára kibonthatók volnának verbálisan is, de az emblematikus plakátrajzokat látva már fölöslegesnek érezzük. A plakát is, ahogy minden műalkotás a tartalomnak és a formának az egységét jelenti. Természetesen csak a tartalmuk fordítható át szavakra. A fontosabb felük, a formájuk soha. A Magyar Plakát Házban látható retrospektív plakátkiállítás az elmúlt évtized plakátjaiból ad reprezentatív válogatást; a tárlat egyúttal művelődéstörténeti időutazás.