Amikor festek, nem a szép létrehozása vezeti a kezemet, nem követem azokat az akadémikus szabályokat sem, amire a festő-növendékeket tanítják!
Viszont a gyerekek az én igazi mestereim (!) - akiket tanítottam, akikkel sokat dolgoztam: így megfigyelhettem, hogyan hoznak létre minden előzetes tanulás nélkül, „csupán” belső indíttatásnak engedve olyan expresszív színeket és formákat, amelyek beszélnek – jobban és mélyebben –, mint maguk az alkotójuk!
Természetesen nem minden esetben! Amikor több mint 30 évvel ezelőtt egy nagykanizsai óvodában kerestem az expresszív gyerek-rajzokat, csak sematikus és „üvöltő csend”-et találtam helyettük! Mint amikor az ember összeszorítja a száját, mert nem akar, vagy nem mer beszélni!
Firkálni pedig pláne nem lehetett! Pedig a szabad firkálásból eredő motorikus mozgás az alapja annak a földalatti nyelvnek, amely később olyan magabiztosan és pontosan vezeti a gyerekek kezét a kreatív frissesség felé!
Ezért érzem úgy, hogy a szószólójuk vagyok akkor, amikor magam is firka-képeket csinálok! Néha gyilkos és brutális firkákat, igen! Olyanokat, amelyek sikítanak vagy üvöltenek, amikor én már nem tudok megszólalni!
A kiállításomnak azt a címet adtam, hogy „Érintések, or a dreams of a sleep-walker”, azaz egy alvajáró látomásai! Nem véletlen – mert én vagyok az az alvajáró, aki éppen mert nagyon is érti a világot – apró jelekből, érintésekből képes annak mélyére látni – saját álomvilágába menekül, hogy ezen a „szűrőn” keresztül mégis szebbnek és jobbnak lássa a világot!
Érezhetően jobbnak és szebbnek látom a világot ebben a másik dimenzióban, ahol néha már csak az angyalok járnak és a gyerekek, akiket még nem sikerült elrontani!
Sophie Pasqualetti